- Éneás? – szólaltam meg, mikor kellőképpen összeszedtem magam, hangom azonban még gyengeségről árulkodott.
- Cicuska? – mosolyodott el. Korábbi haragjának nyoma sem volt. – Jobban vagy?
- Azt hiszem. – néztem körbe, de nem láttam sehol a másik férfit. – Mike hol van? – a név említésére újra megrándult az arca
- Haza küldtem.
- Nem kellett volna így beszélned vele… - jutott eszembe a röpke párbeszédük
- Talán vigyáznia kellett volna rád…
- Nem vagyok kisbaba, akinek bébi-csősz kell! Az én hibám, hogy megsérültem. Nem voltam elég óvatos… - magyarázkodtam. Láttam rajta, hogy megfontolja szavaimat. – Mi ez a kötés rajtam? – néztem le a vállamra.
- A vérem. Hatalmas regeneráló erővel bír. – vonta meg a vállát.
- Nem kellett volna. – morogtam, ez már túl nagy áldozat volt.
- Ha láttad volna magad, rájönnél, hogy igenis kellett. De lassan leveheted. – jött közelebb, majd segített letekerni: bámulatos módon egy karcolás sem látszott már…
- Nem semmi! – ámultam, majd felültem. Minden rendben volt, csak kicsit szédültem meg, az elvesztett vér miatt. – Köszönöm.
- Szívesen, bár máskor inkább ne legyen rá szükség. – simított végig arcomon, s ha nem köt le ennyire Mike, akkor még jól is esett volna. – Van valami baj?
- Baj? – mosolyodtam el kényszerűen – Csak az van… - sóhajtottam. – Igazad volt Mike-kal kapcsolatban…
- Hogy felelőtlen? – ült mellém az ágyon. – Oké, mondd csak. – látta meg szúrós tekintetemet.
- Elhívott ma ebédelni. – túrtam bele a hajamba, nem tudtam, hogy mondjam – És aztán közölte, hogy velem akar lenni… - választottam a legegyszerűbbet. – De én kikosaraztam – folytattam látva, hogy figyel rám. – Azt hiszi, miattad, és most, hogy megsérültem, és te is őt hibáztatod… - nem fejeztem be a mondatot, pontosan tudta, miről beszélek.
- Mondanám, hogy meglepett, de az nem volna igaz.
- Honnan tudtad?
- Röpke háromszáz év tapasztalata. – mosolyodott el – De hogy tanulj is belőle: annyira zavarta a jelenlétem a közeledben, pláne a stílusom miatt, hogy azt már nem lehetett csak a fajtámra fogni… Féltékeny volt. – vonta meg a vállát
- Igazad lehet… - tűnődtem el – Fel kell hívnom. – kászálódtam ki az ágyból, de azon nyomban vissza is ültem.
- Óvatosan, Cicuska. Még nem vagy teljesen jól. – lépett azonnal mellém, hogy felsegítsen.
- Menni fog, köszönöm. – utasítottam vissza. Annyira bűntudatom volt, hogy nem akartam még lapáttal rárakni. Szerencsére megérezte, mit szeretnék, mert hagyott, visszaült az ágyra, s türelmesen megvárta, míg visszaértek
- Ki van kapcsolva… - törtem le teljesen, majd nagyot sóhajtva lehuppantam mellé.
- Érzel valamit iránta? – értette félre reakciómat.
- Viccelsz? – néztem rá – Bár éreznék. Akkor most nem lennék ilyen nyomorultul. – dőltem hátra.
- Akarod, hogy meséljek? – dőlt mellém féloldalasan, s mosolygott. – Figyelemelterelésképpen.
- Mit? – fordultam felé. Teljesen belekerült a magán szférámba, de egyáltalán nem zavart. Erőm sem volt védekezni ellene.
- Hmm… - tűnődött a plafont bámulva – Mondjuk, hogy hogyan lettem vámpír. Ha érdekel, persze.
- Már hogyne érdekelne. – mosolyodtam el, bár nem volt az az őszintefajta.
- Cicuska, holnap megkeressük – simított végig arcomon ismét, azonban most behunytam a szemem – Ma valószínűleg elment valahová kocsmázni, holnapra kutya baja sem lesz.
- Remélem, igazad van. – nyitottam ki a szemem – Na, de most halljuk azt a történetet. – ez a mosolyom már inkább volt valódi.
- Az 1700-as évek elején történt, Pontosabban 1704-ben, a Rákóczi szabadságharc idején. Századosként rengeteg ember életéért feleltem, s épp hadba indultunk a Habsburgok ellen. Kemény ütközetre számítottunk, s nem is tévedtünk: a fél csapatom odaveszet, és jómagam is komolyan megsérültem. Már azt hittem, hogy itt a vég, mikor egy fura szerzet jelent meg szinte a semmiből. – tartott egy kis szünetet, hogy tudom-e követni – Választás elé állított: felajánlotta nekem a halhatatlanságot a maga minden szépségével és gyötrelmével. Tudtam, ha nem fogadom el, az egész századom velem együtt hal. Ha elfogadom, a felét még megmenthetem…
- És te elfogadtad… - fejeztem be helyette; annyira beleéltem magam – Bocsáss meg, kicsit elragadtattam magam.
- Lényegében így történt, igen. – vigyorodott el.
- Ezek szerint katona voltál… - tűnődtem – Fura, valahogy nem képzeltelek annak. Egy katona nem ilyen… - próbáltam megfogalmazni
- Miért, milyen vagyok? – nézett bele mélyen a szemembe, s mintha egyre közelített volna.
- Hát, először is, ezt még egyszer ne csináld! – ültem fel az ágyon kicsit megrémülve az elmúlt pillanat kimeneteli lehetőségétől – Másodszor pedig, nem tudom. – tartottam szünetet. Fogalmam sem volt róla, hogy mondhatnám el, hogy megbabonáz, úgy, hogy ne adjam alá a lovat. – Olyan, mintha ezer év tapasztalatod inkább a nők terén lenne, mint a háborúban.
- Ezt most csak azért mondod, mert még nem láttál harcolni. – nevetett fel – De holnap arra is sort kerítünk. – értetlenül nézhettem rá, mert folytatta – Csak nem gondoltad, hogy odadoblak a többi vámpír elé kiképzés nélkül?
- Harcolni tanítasz majd? – vontam fel a szemöldököm. Annyi mindennel elbántam már! – Nem hiszem, hogy szükségem lenne rá…
- Biztos vagy benne? – cukkolt a sérülésem miatt – Nem leszek mindig ott, hogy megmentselek… - húzta végig ujját a volt seben, ami furcsa mód bizseregni kezdett.
- Ez meg mi? – fogtam meg kezét, majd újra végighúztam a kulcscsontomon: megint bizsergett.
- Ha azt szeretnéd, hogy simogassalak, szólj bátran, szívesen megteszem magamtól is. – villantotta rám fogait. Pirulva engedtem el kezét – Egyébként ezt most már mindig érezni fogod, ha hozzáérek a gyógyult bőrhöz. Az én vérem forrasztotta be…
- Ó, értem.
- Már ma el akartam kezdeni a kiképzést, de tekintettel vagyok rád… - állt fel az ágyról – Pihenj, ha szeretnél.
- Ez most komoly? – döbbentem meg, majd követtem példáját. – Nehogy azt hidd, legyőzhetnél. – nagyszájúskodtam.
- Óh, nem hiszem. – fordult vissza, majd a falhoz nyomott. Nem fájón, csak hogy tudjam, ki az erősebb – Hanem tudom. – húzta végig orrát nyakamon, s nekem a torkomban dobogott a szívem. – És mellesleg erről is le kell, szoktassalak.
- Miről? – suttogtam szinte.
- Hogy folyton elpirulj minden apró kis megjegyzéstől. – hajolt még közelebb, majd végül elengedett.
- Ez nem is igaz! – kértem ki magamnak, bár tudtam, hogy elég gyenge lábakon áll a védekezésem.
- Igen? – lépett újra közelebb, és elővette azt a hangszínét, amitől a hideg rázott. Jó értelemben persze – És, ha mondjuk, azt mondanám, hogy… szeretném rólad az összes ruhát letépni, és utána magamévá tenni téged itt és most? – körözött körülöttem, míg végül hátulról belelehelt a nyakamba.
- Jó, oké nyertél! – távolodtam el tőle a lehető legmesszebb.
- És hidd el nekem, ez még csak a legfinomabb változata volt annak, amit majd hallani fogsz.
- Mind ilyen szexmániások vagytok? – fakadtam ki.
- Nem, Cicuska. – nyúlt az állam alá, hogy szemébe nézzek – Csak ha ilyen vonzó és kívánatos teremtéssel állunk szemben. – hagyott még pár másodpercet magának – De most mennem kell. Nemsokára hajnalodik, és még nem ettem. Ráadásul még veszteségem is volt ma – kacsintott rám emlékeztetve a kötésre, amit a vérével itatott át.
- Idegen nők véréből fogsz inni, és utána ágyba viszed őket? – undorodtam a gondolattól is.
- A sorrendiséget még nem döntöttem el. – tűnődött. – Egyébként igen. – lépett az ajtóhoz, majd kinyitotta. Én pedig utána mentem, hogy bezárjam mögötte. – Hacsak… - fordult vissza hirtelen– nem szeretnéd inkább te kielégíteni effajta vágyaimat… - mért végig tetőtől talpig, jelezvén, hogy ő nem bánná.
- Nem! – utasítottam el – Nem, nem, nem, nem. – ráztam hozzá még a fejem is.
- Hm… Öt nem hét másodperc alatt… - vigyorodott el, mintha jelentene ez bármi mást is – Ha meggondolnád magad, tudod a számom. Rád mindig szakítok időt! – kacsintott, majd eltűnt.
Nem volt más hátra, csak az, hogy én is ágyba bújjak, és jól kialudjam magam. Előtte viszont még meg kellett tennem egy lelkiismereti dolgot. Újra tárcsáztam Mike számát.
Persze még mindig nem volt elérhető, így hát hagytam egy üzenetet:
„Mike, mi újság? Merre vagy? – próbáltam nyugtatni a hangom s kevésbé kétségbeesettnek tűnni – Sajnálom, ami történt… én tényleg nem akartam ezt. Minden olyan hülyén jött ki ma… Kérlek, hívj fel, ha megkapod. Szia! – raktam le. Hát, nem éreztem jobban magam.
Kezemben a mobilommal elgondolkoztam egy pillanatra: mi lenne, ha visszahívnám Éneást… Egyszerűen nem bírtam egyedül lenni. Végül nem engedtem a kísértésnek, nem akartam még jobban hátba szúrni a barátomat. Így leraktam a telefont az éjjeliszekrényre, és vártam, mikor tudok elaludni. Még pár óráig csak forgolódtam, miközben felváltva ugráltak a fejemben képek Mike csalódott arcáról, és Éneásról, ahogy épp valakit kiszív, majd…
A Nap már szinte kezdett feljönni, mikor megszólalt a telefonom. Kapkodva nyúltam utána:
- Mike? – szóltam bele kicsit idegesen.
- Nem, Cicuska. – szólt bele Éneás.
- Á, jóllaktál? – kérdeztem kicsit gúnyosan.
- Mondhatni. – tűnődött - Sajnálhatod, hogy kihagytad! Csak azért hívtalak, hogy holnap este érted megy Mina, és elvisz vásárolni pár ruhát magadnak, utána pedig elhoz hozzám, és elkezdjük a kiképzést.
- Remek. – feleltem illedelmesen. „Nem tudok aludni!” – jött ki majdnem a számon a kétségbeesett segélykérő kiáltás.
- Ha nem tudsz aludni, gyere át nyugodtan. – olvasott szinte a gondolataimban, majd lediktálta a címét. Fura mód, most nem bujkált semmi hátsó szándék hangjában.
- Oké, de szerintem megoldom. – ettől függetlenül nagyon hálás voltam neki. – Jó éjt!
- Neked is, Cicuska!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése