Ellentétek vonzásában VI.

- Szia Csill! – üdvözölt Mike a bejáratnál. – Foglaltam asztat, gyere. – invitált be, majd megmutatta a helyünket.

- Szia! Ez remek, köszi. – foglaltam helyet a kihúzott széken.

Pár pillanat múlva jött a pincér, és felvette a rendelést. Könnyű volt a választás: a szokásos sonkás-kukoricásat kértem.

- Örülök, hogy eljöttél. – kezdte a férfi – Azt hittem, szóba sem fogsz állni velem többet…

- Hát, megfordult a fejemben… - vallottam be őszintén – De csak egy pillanatra. Remélem megemésztetted a történteket.

- Mondhatni. – húzta el a száját – Egy kicsit mondjuk még fura, de amíg nem tesz veled semmit, addig rendben van.

- Oké, ezt jó hallani. – mosolyodtam el. Végül is korrekt ajánlat volt ez is, mivel Éneás megígérte, hogy semmi olyat nem tesz, amit nem szeretnék, tehát az ügy megoldva – De most mesélj inkább te. Rólam elég sokat megtudtál tegnap.

- Nincs sok fejlemény. Végzem a munkám, néha nehezebben, néha könnyebben, de mindig meg kell tenni. – tűnődött – A legutóbbi ügyemen összeraktak Dolores-szel.

- Na, az tök jó! – lelkendeztem, mert tudtam, hogy a lánynak nagyon tetszik Mike – Igazán csinos lány.

- Lehet…

- Lehet? Mi az ördög ütött beléd? Azt hittem, hogy az eseted. – próbáltam felnyitni a szemét.

- Az is volt… - felelte sokat sejtetően.

- Mi történt?

- Rájöttem, hogy más tetszik. – szomorodott el.

- Az sem rossz. – mosolyogtam rá – És ki a szerencsés?

Hosszú hallgatás következett.

- Ismerem? – puhatolóztam tovább. Elkelne neki egy barátnő, talán akkor nem foglalkozna ennyit velem.

- Elég jól. – rándult gúnyos mosolyba. – Te vagy az. – nagyot koppant a tantusz, de ha nem mondja ki, sosem jövök rá, annyira nem mutatta semmi jelét. Kivéve persze a tegnap estét, amit valóban be lehet tudni féltékenységnek is, ahogy Éneás mondta... – Tudom, hogy ez kicsit meglepett, de hallgass végig… - vett egy nagy levegőt – Mindig is tetszettél, de nem volt bátorságom bevallani, az pedig, hogy randit kérjek, egyenesen lehetetlennek tűnt. De úgy voltam vele, hogy még van időm, hisz nem igazán mutatsz érdeklődést a pasizás iránt. Tegnap viszont… valami történt. Láttam, hogy nem csak én szeretnélek magam mellett tudni, és ez teljesen megőrjített…

- Hisz alig ismersz! – buktam ki

- Gondolod? – fintorodott el ismét – A kávét sok tejjel és kevés cukorral iszod, mert utálod az ízét, de muszáj, hogy felébresszen. Ki nem állhatod, ha megmondják, mit csinálj, vagy mit ne. Ja és a samponból pedig az eper illatú a kedvenced.

- Te jó ég, Mike. – döbbentem meg – Én… nem is tudom, mit mondjak… - küszködtem a szavakkal – Nagyon kedves srác vagy, és biztosan boldoggá teszel majd valakit… de attól félek, ez a valaki nem én leszek. – fogtam meg a kezét.

- Éneás miatt? – csúszott ki a száján – Sajnálom, tudod mit, felejtsük el.

- Nem, nem miatta. – enyhültem meg – És nem is miattad. Egyszerűen nem vagyok képes a kapcsolatokra.

Hál’ istennek megszólalt Mike telefonja, így egyelőre abbamaradt ez a kínos beszélgetés.

- Új ügy a láthatáron. – felelte még kicsit ridegebben, mikor lerakta a telefont – Tudod, ami tegnap elmaradt.

- Aha. – könnyebbültem meg – Mikor kell indulni?

- Azonnal. – pattant fel a székről. Na ennyit a kényelmes ebédről! Követtem példáját, s elindultunk az autója felé.

- Nem kell velem jönnöd. – adta át az infót, mielőtt beültünk volna.

- Nem is muszájból teszem. – nyugtattam meg – Mi az ügy?

- Egy szellem randalírozik a Hősök Temetőjében.

- Egy hős szelleme? – lepődtem meg.

- Kötve hiszem. Inkább valami más… - bizonytalanodott el, s igazat kellett adjak neki.

Lassan sötétedni kezdett. Fel kell, hívjam Éneást. Láttam miként nézett rám Mike, mikor elővettem a telefont és tárcsázni kezdtem: az undor megkérdőjelezhetetlen volt arcán, de jelenleg nem volt időm foglalkozni vele.

- Szia Csill vagyok. Adódott egy kis elintézni való. A Hősök Temetőjében leszek. Gyere oda, ha felkeltél. – hagytam neki üzenetet.

Az út hátralévő részét síri csendben töltöttük. Ennyire kínos utam rég volt már.

- Ott van! – kiáltottam mikor beértünk a temetőbe.

- Honnan látod szemüveg nélkül? – döbbent meg.

- Kontaktlencsém van. Éneás… - haraptam el a mondatot, rájöttem, hogy nem lenne túl szerencsés emlegetni… - Hagyjuk. Hogyan intézzük el?

- Zárjuk be a csapdába. – suttogta.

- Ne! Inkább kérdezzük meg előtte, mi a baj. Ahogy látom, mégis egy hős az. Ha bezárjuk, sohasem nyugodhat. Nem lenne fair egy olyan valakivel szemben, aki ennyi mindent tett értünk anno– indultam el elé. A szellemnek hatalmas kardja volt, amivel össze-visszacsapkodott: tévedtem. Ez nem egy hős szelleme, hanem egy gonosz szellem, ami valószínűleg felfalta a hős lelkét, és elvette a kardját… Én pedig óvatlanul belerohantam, s nem sikerült időben elugrani: végigvágta a kulcscsontom vonalát bal oldalt. Ha kicsit lejjebb megy, talán már nem élnék. Így viszont csak összeesetem, s a földön hátráltam tovább.

Mike egy ugrással ott volt, s leszerelte, pár pillanat múlva már a csapdában dühöngött.

- Jól vagy? – fordult hozzám aggódva. Őszintén szólva nem voltam jól, határozottan nem. Egyre több vért veszítettem, s kezdett forogni a világ.

- Aha, jól. – hazudtam mégis, s megpróbáltam felállni, de megszédültem. Most megpróbálom leírni mi történt, de nem biztos, hogy menni fog: mindez a másodperc tört része alatt ment végbe: Mike megpróbált elkapni, de a következő kép már az, hogy Éneás tart ölben. Valószínűleg megkapta az üzenetem.

- Semmi szükség nem volt rá, hogy ide gyere! – hallottam Mike mérges hangját.

- Mert látom, nagyon uralod a helyzetet! – ha Mike mérges volt, akkor Éneás egyenesen dühöngött.

- Megoldottam volna!

- Persze, ahogy vigyázni is tudsz rá! – néztek farkasszemet – Tégy meg egy szívességet és menj haza! – indult el velem szinte "fénysebességgel". Nem sokkal később már az otthonomban voltam, s lábadoztam. Talán aludhattam is egy keveset, mielőtt teljesen magamhoz tértem, nem tudom pontosan…