- Szóval, hogy is volt ez a testhőmérséklet dolog? – kérdeztem meg ismét, mikor már leadtuk a rendelést. Szerencsére Éneás mindenre gondolt, így egy igen eldugott kis helyen tölthettük a vacsorát, kíváncsi szemek nélkül.
- De ne feledd, mit ígértél! – emlékeztetett fogadásunkra. – Azt biztosan tudod, hogy vért iszunk – kezdett bele, s én nem akartam félbeszakítani, hogy azt gyakorlatilag a hülye is tudja, így csak bólintottam. – Tehát ebből a szempontból van bennünk vér. Így azt megfelelő gyakorlással tudjuk keringtetni, összpontosítani, ahová kell.
- Áhá. – esett le pár dolog – Akkor ezért nem vettem észre még én sem, hogy vámpír vagy.
- Pontosan. – helyeselt.
- Bárhová tudjátok összpontosítani? Még a szívedet is tudod dobogtatni? – lepődtem meg, mire megfogta a kezem, és a mellkasára szorította. Éreztem, mint ver.
- Ez, bámulatos! Ügyes trükk.
- És ez nem minden! – kacsintott – Tudnád, miket tudok még művelni egy kis kellő helyre összpontosított vérrel.
- Azt hiszem, arra mégsem vagyok kíváncsi. – már így is majdnem félrenyeltem a bort.
- Milyen kár… - vándorolt tekintete a dekoltázsomra, s én megpróbáltam észre sem venni. Aminek következménye az lett, hogy sorra gurítottam le az italokat, hogy tompuljanak az érzékeim.
- Miért segítesz nekünk? – tettem fel az evidensnek tűnő kérdést – Hisz te is vámpír vagy. Nem az ő oldalukon kéne állnod?
- Jogos kérdés, Cicus, talán mégis csak helyén van az eszed – incselkedett mielőtt rátért volna a válaszra – Hogy is mondjam, nem vagyok híve a toborozásnak. Ők kicsit másképp vélekednek: azt gondolják, hogy ez is csak az evolúció része, hogy ennek meg kellett történnie. Az erősebb győz, míg végül mind vámpírok nem lesztek… - merengett el egy pillanatra – És bár elvagyok ezzel az élettel, nem kívánnám másnak. – mosolyodott el újra.
- Ha mindannyian olyanok leszünk, akkor mind éhen fogunk halni… - vontam le a végkövetkeztetést.
- Erre már ők is rájöttek, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy épp ennek kiküszöbölésén mesterkednek. Ha ezt megoldják, semmi sem fog az útjukba állni, hogy futószalagon gyártsanak minket.
- Te jó ég… - döbbentem le. Annyira egyértelmű: mostanában nem lehet hallani újabb támadásról. Valóban ez a vihar előtti csend, és Pete cseppet sem túlzott, mikor emberéletekről beszélt.
- De ma nem ezért vagyunk itt. A munka holnap kezdődik. – nyújtotta felém poharát koccintás céljából.
- Legyen. – koccintottunk, majd a már sokadik poharat is kiürítettem, amit azután még pár követett, s a vacsora végére egészen feloldódtam:
- Rád nem is hat az alkohol? – érdeklődtem, hiszen már ő is jó párral megivott, mégsem láttam rajta még csak jelét sem.
- Rám egészen más hat…
- Á, a vér. – csaptam majdnem homlokon magam: hiába ha kicsit többet iszom, máris lassul a felfogásom.
- Többek között. – próbált a szemembe nézni, de nem igazán ment neki. – Hazaviszlek. – segítette fel a kabátomat, majd elindultunk a lakásomra.
Az autóban majdnem el is aludtam, az egyedüli, ami ébren tartott, az a leheletnyi izgalom volt, amit már ezer éve nem éreztem. Olyan volt ez, mint egy randi… - gondoltam magamban, s majdnem elnevettem magam. Azt hiszem „mindenvicces”-re ittam magam…
A járásommal szerencsére nem volt baj, bár igaz, segített az is, hogy nem volt rajtam a magas sarkúm…
- Mondd, szerinted tényleg be fog ez jönni a vámpíroknak? – mutattam végig magamon az ez szónál, mikor felértünk a lépcsőn. Éneás csak elnevette magát:
- Nekem elhiheted. – súgta fülembe, amibe beleborzongtam: az a hang, és az a tekintet… ha nem lett volna bennem ennyi alkohol, el is pirulok. Így azonban csak elmosolyodtam.
- Jó éjt Csill! – fordult sarkon, majd elsietett, én pedig biztosra vettem, hogy holnap szörnyű fejfájással ébredek.
Nem is volt ez másképp…
Valamikor dél körül keltem a mobilom csörgésére:
- Halló? – szóltam bele rekedten, majd megköszörültem a torkom.
- Felkeltettelek? – hallottam Pete hangját a másik oldalról – Minden rendben?
- Persze, csak kicsit hosszú volt az este. – vallottam be. Úgy hasogatott a fejem, mintha baltával püfölnék. Fürkésző csend következett. Tudtam, hogy nem szívesen fogadta fel Éneást, és most aggódik.
- Nincs semmi baj, oké?
- Oké – hagyta rám – Este átküldöm Mike-ot. – hadarta, mintha azzal el tudná venni a dolog élét. – Addig pihend ki magad! Lehet lesz egy ügy is. – rakta le azonnal, nehogy tiltakozni tudjak…
Ha nem lettem volna ilyen fáradt, biztosan dühöngök egy sort: eddig tökéletesen megvoltam egyedül, erre most két fickót is rám szabadít! Most azonban csak visszafeküdtem aludni…
Még olyan öt órát alhattam, mire újra felkeltett a telefon.
- Igen? – szóltam bele ismét, s olyan dejavu érzésem támadt, bár hangom koránt sem volt már olyan rekedt.
- Szia, Mike vagyok… - kezdett bele – Te aludtál?
- Igen.
- Mióta vagy ilyen éjszakai bagoly? – kérte számon szinte.
„Mióta egy vámpír a társam és hajnalhasadásig nem hagy aludni” – válaszoltam volna, de lusta voltam, és egyébként sem akartam borzolni az idegeit. Még régen volt pár közös ügyem vele, és egyébként is jól kijöttünk. Ő is Látó volt, akárcsak én.
- Na mindegy, csak azért hívtalak, hogy kell-e valami, mert egy-két óra múlva átugrom.
- Köszönöm, de nem kell semmi.
- Oké, akkor nemsokára találkozunk.
- Rendben. Várlak. – búcsúztam el, majd leraktam. Épp itt volt az ideje, hogy felkeljek, és összeszedjem magam. Úgy éreztem, mint akit agyonvertek. Úgy látszik, beletelik egy kis időbe, mire átáll a bioritmusom.
Beálltam a zuhany alá, és csak engedtem magamra a vizet, amíg tisztulni nem kezdett a kép.
A fejfájás viszont csak nem akart múlni.
Talán egy negyedóra is eltelhetett, mire elállítottam a vizet.
Épp elkezdtem megtörölközni, mikor megszólalt a csengő. Magam köré tekertem a törölközőt, hogy megnézzem ki az. Túl korán volt még, hogy Mike legyen.
A kukucskálón megpillantottam Éneást. Végül is, tél volt, a Nap ilyenkor már rég a múlté lett.
Magamról elfeledkezve nyitottam ajtót:
- Na de Cicuska, zavarba hozol! – tettette a szemérmességet, miközben szeme teljesen másról árulkodott. Azt hiszem az egész testemet beszkennelte, megkeresve a legapróbb fedetlen területet is. Ettől viszont én jöttem zavarba…
- Magamra kapok valamit, addig helyezd magad kényelembe! – kiáltottam, s már el is tűntem a fürdőszobában. Ilyet még egyszer nem csinálok! – határoztam el. Attól féltem, leolvad rólam az a pici törölköző is rólam.
Belebújtam egy bemelegítőbe, és egy bő pólóba, majd visszamentem.
- Hoztam neked valamit! – állt fel a kanapéról, hogy odaadhassa.
- Mindig lesz meglepetés? Akkor jöhetnél gyakrabban – cukkoltam.
- Csak egy szavadba kerül Cica-mica. – rakta hátra hajamat vállamról, miközben végig szemembe nézett. – Egyébként, tessék, az aspirined. – nyomta a kezembe.
- Hű, hát te gondolatolvasó vagy! – lelkendeztem, miután kicsit összeszedtem magam. Valóban erre volt szükségem. – De honnan tudtad?
- Figyelek – vonta meg a vállát – Tegnap eléggé kiütötted magad, hogy ma fájjon a fejed. – emlékezett
- Ez így van. – írtam alá.
- Hozok egy pohár vizet, vegyél be kettőt. – tűnt el a konyhában, miközben kopogtak az ajtón.
- Á, szia Mike! Gyere be! – üdvözöltem puszival.
- Cicuska, hol tartod a poharakat? – jött be Éneás és teljes volt a kör.
- Ki ez a férfi?
- Ő miért kap puszit? – lett pillanatok alatt hangzavar. Kellenek a fenének férfiak.
- Először is: ő itt Éneás, az új társam. – mutattam be.
- Ó – húzta el a száját, köztudottan ki nem állhatta a vámpírokat.
- Ó bizony. – volt hasonló a fogadtatás, majd egy pillanatra farkasszemet néztek. – Szóval, Cicuska, ő miért kap puszit, és én miért nem? – nyomta meg direkt a becéző szót.
- Miért hív Cicuskának? – lépett egyet közelebb hozzá.
- Abbahagynátok legalább egy pillanatra?! – kiáltottam el magam, mert már nem bírtam. Még csak két perce vannak itt, és máris kiborítanak, ráadásul a fejem is lüktet!
- A poharak a faliszekrényben jobb oldalon vannak – néztem jelentőségteljesen Éneásra, aki vette a lapot.
- Nézd, Mike. – fogtam meg a két karját – Most vele kell dolgoznom, nagyon örülnék, ha nem nehezítenéd meg még jobban. – néztem mélyen szemébe, hogy hassak rá, majd kimentem a konyhába.
- Tessék, itt a víz. – nyújtotta felém, s én elvettem, majd nekidőltem a pultnak, hogy kicsit kifújjam magam. Bevettem a két szem gyógyszert.
- Köszönöm. – hunytam be a szemem, hogy pihentessem. Egyetlen idegszálam maradt, és ők ezen táncolnak. Észre sem vettem, mikor Éneás elém lépett. Óvatlanul kinyitottam a szemem.
- Hol marad a puszim? – tette két karját körém, megtámasztva a pulton.
- Na jó, ki vele, mi van köztetek? – állt meg az ajtóban Mike.
- Csak nem féltékeny vagy? – gúnyolódott Éneás, miközben elé sétált.
- Rád, na ne nevettess! – viszonozta a kedvességet. – Csill, beszélhetnénk?
Az égre emeltem a tekintetem. Hát ennél még lehet rosszabb? Intettem Mike-nak, hogy menjünk ki.
- Igen? – türelmetlenkedtem
– Segítek neked, bármi is legyen az ügy. Hagyd ott ezt az egoista élőhalottat!
- Ne csináld, kérlek! Jelenleg nincs más választásom, és ha nem tudod elfogadni, akkor inkább menj el.
- Mi van köztetek? – kérdezett végül ennyit.
- Semmi az égvilágon! – kértem ki magamnak.
- Aha, persze… Láttam, hogy néz rád!
- Nem érdekel, hogy nézz rám, fogd már fel! – kiabáltam szinte teli tüdőből.
- Nyilván azért pirulsz fülig, akárhányszor hozzád szól! – vágott vissza. Erre már nem tudtam mit mondani. Eddig kötve hittem volna el, hogy lehet gyűlölet első látásra, de be kell, lássam, tévedtem…
- Oké, tőlem akár meg is ölhetitek egymást. Sőt, nagy szívességet tennétek – fordultam sarkon – A szobámban leszek, ha kellenék. De inkább ne kelljek. – csaptam be magam után az ajtót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése