Ellentétek vonzásában V.

Pár pillanat múlva sajnos kopogtak, s mivel meg sem várta az illető a választ, sejtettem, Éneás az.

- Cicuska, mi bántott meg ennyire? – ült az ágyam szélére.

- Te csak ne Cicuskázz nekem. Te sem vagy jobb! – dobtam neki egy párnát elkeseredettségemben. – Direkt csináltad ugye? Tudod mit, inkább ne válaszolj!

- Sajnálom. – bökte ki.

- Tényleg? – néztem a lelkébe, ha egyáltalán van neki olyan.

- Nem. Nem állhattam, egyszerűen olyan vicces volt, ahogy féltékenykedett. – kuncogott.

- Hát ennek igazán örülök. – gúnyolódtam, majd újabb párnát zúdítottam rá. Halk morgás támadt, majd az ágyon fekve találtam magam, egyik pillanatról a másikra rajtam a férfival. Éreztem, hogy nem nehezedik rám teljes testsúlyával, de mégis megkérdőjelezhetetlen volt jelenléte.

- Milyen csendes lettél hirtelen… - arca olyan közel volt enyémhez, hogy szinte éreztem leheletét.

- Csak, mert… kiszorítod belőlem a szuszt. – akadozott tényleg a légzésem, de koránt sem azért.

Elnevette magát, de közben egy cseppet sem engedett.

- Cicuska… - simított végig hajamon, s mélyet szívott a levegőbe. A szeme megváltozott, mintha zöldesen csillogna…

- Éhes vagy? – lepődtem meg – Ugye nem fogsz itt megharapni? Nem is vérzek… - tűnődtem el.

- Ne aggódj, semmi olyat nem teszek, amit nem szeretnél. – kacsintott, majd lekászálódott rólam. – Csak azt akartam, hogy rám figyelj.

Újra szemébe néztem, de most nem láttam a csillogást.

- Hát, az sikerült. Máskor talán annyi is elég, hogy „hé, figyelj!”

- Azt ne mondd, hogy nem élvezted. – vigyorodott el.

Hatalmasat sóhajtottam, de szerencsére a kopogás újra félbeszakított. Valószínűleg Mike az.

- Bejöhetek? – hallottam meg hangját.

- Látod, ő legalább tiszteletben tartja a magán szférám. – suttogtam Éneásnak. – tanulhatnál tőle kicsit.

- Cicus, te így kedvelsz engem – vágta be nagyképűen, majd felállt az ágyról, s én még hátba vágtam az utolsó párnámmal, mire csak visszafordult és játékosan megmorrant.

Kinyitotta az ajtót a férfinak, aki meglátva a szétgórált párnákat és az összedúlt ágyat, kicsit megilletődött.

- Megzavartam valamit?

- Ami azt illeti… - kezdett volna bele társam visszafordulva az ajtóból, de én rövidre zártam.

- Nem. Gyere csak beljebb. – s így helyet cserélt a két tesztoszteron túltengéses férfi.

- Sajnálom, kicsit túlreagáltam a dolgot. – kezdett bele, és én örültem, hogy valamelyikkőjük legalább hallgat a józan eszére. – Csak tudod, nem igazán kedvelem a vámpírokat, és az pedig végképp nem tetszett, ahogy bánik veled. Jobbat érdemelsz… - sütötte le a szemét.

- Te jó ég Mike, hisz nem is járunk. Semmi sincs köztünk, de tényleg. – hogy fogom beleverni abba a makacs fejébe…?

- Elhiheted, hogy nem azért, mert ő nem akarná. – világosított fel a férfiak viselkedéséről.

- Ez mind nem számít, mert sohasem lennék együtt egy magafajtával. – próbáltam kétségbeesetten bizonygatni.

- Akkor az imént ti nem…

- Nem. Az imént sem és sohasem. Oké?

- Azt hiszem. – mosolyodott el. – Most el kell ugranom a főnökhöz, nemrég hívott. Lesz egy újabb ügyünk.

- Rendben. – bár kifejezetten nem voltam boldog az ötlettől, hogy most meg vele dolgozzak.

- Elárulnád, úgy őszintén, hogy mi bajotok egymással? – kérdeztem meg Éneást, mikor már Mike elment.

- Nem tudom… Ő utál, ez tisztasor. És jólesik, hogy bosszanthatom. – vigyorodott el.

- Remek… de legalább őszinte voltál… - próbáltam valami jót is találni a dologban.

- Én igen.

- Tessék?

- Komolyan beveszed ezt a sajnálom maszlagot? Egy cseppet sem bánta meg, és ha változik, akkor is csak miattad. Hogy bevágódjon. – tisztázta.

- Te hallgatóztál? – ez már mindennek a teteje volt. – Mi a fene van veletek srácok? Olyanok vagytok, mint két időzített bomba! Hány éves is vagy tulajdonképpen? Tizennégy?

- Háromszázhatvankilenc. – nevette el magát.

Le kellett ülnöm, ez nem nekem való. Arcomat kezembe temetve vártam a véget.

- Hé, sajnálom. – vette el a kezem, hogy láthasson, s tudtam, most komolyan gondolja – Tény, hogy jólesik Mike-ot kiborítani, de téged nem akartalak.

- Oké. Bocsánatkérés elfogadva – mosolyogtam rá, majd hátradőltem a kanapén. – Ez a félóra felért két évvel… - fújtam ki magam.

- Akarod, hogy elintézzem?

- Éneás! – kiáltottam rá

- Jól van na, csak vicceltem. – emelte fel a kezét védekezőleg

- Ne akard, hogy megint megdobjalak, a következő már nem egy párna lesz! – próbáltam fenyegetni

- Legközelebb talán én sem engedlek el ilyen hamar. – mondta ezt ismét olyan hangsúllyal, hogy köpni-nyelni nem tudtam.

- Azt hiszem, most szeretnék egyedül lenni kicsit, mielőtt Mike visszajön.

- Kiteszel a lakásból? – nevette el magát. – Nahát, ilyen sem sűrűn fordult elő velem, pedig megéltem már egyet s mást. – vigyorgott még mindig.

- Jó éjt, Éneás. – álltam fel a kanapéról, s újra elindultam a szobába. – Menj, és vacsorázz meg, amúgy is csillogott már a szemed…

Mielőtt beléptem volna, előttem termett, s elállta az utat.

- Valamivel még tartozol… - hajolt közelebb, hogy beváltsa követelését.

- Visszajöttem. – toppant be Mike. Úgy tűnik, nem mutatnak túl jó példát egymásnak.

- Soha rosszabbkor. – morogta Éneás, majd valóban morgott egyet, s bevágódott a kanapéra.

- Téves riasztás volt. – mosolygott töretlenül, s feldobódva, keresztbe tett ellenségének – De hoztam egy kis kínait, gondoltam, megehetnénk közösen.

- Milyen remek ötlet! – lelkendezett Éneás is. Cseppet sem tervezett elmenni.

- Sajnálom, véres nem volt… - felelte lenézően, s a másik már nyitotta volna száját valami frappáns riposztra, azonban megelőztem őket:

- Én viszont egyikőtök társaságára sem tartok igényt. Jó éjt srácok! Az ajtót majd halkan csukjátok be magatok után… - búcsúztam el, majd végelegesen elvonultam.

Jelenleg csak a csend volt az, amire vágytam.

- Akkor most gyakorlatilag kidobott minket? – hallottam hüledezni Mike-ot.

- Nagyon úgy tűnik – felelt Éneás, s hallottam, ahogy mosolyog – Nem semmi a csaj! – halkult el a hang, majd teljesen megszűnt. Tényleg óvatosan zárták az ajtót.

Mivel az éjjel sikerült időben elaludnom, így felkelni sem volt olyan nehéz. Nem is volt olyan rossz a tegnap este, bár egy kicsit javított volna a hangulatomon, ha láthatom a fiúk arcán a döbbenetet, de hallani sem volt semmi. Úgy éreztem magam, mint akit kicseréltek, ezt végül is bármikor megtehetem.

Bekapcsoltam a telefont, hátha volt valami fontos. Általában nem szoktam kilőni, de most teljes nyugalmat akartam.

„Önnek egy új üzenete van” – hallottam a hangpostát.

„Szia Csill, itt Mike! Nézd, az este irtó hülyén viselkedtem, sajnálom. Jóvátehetném ma egy kávéval, vagy ebéddel? Csak hívj fel, ha megkapod, és kitalálunk valamit!”

Na ezt már jobban szeretem. Legalább az egyikkőjüknek megjött az esze. Tárcsáztam a számot:

- Szia! Megkaptam az üzeneted. – tértem egyből a lényegre, mikor felvette a telefont – És oké.

- Jaj, de jó. – szinte hallottam azt a bizonyos követ koppanni. – Mikor érsz rá?

- Legyen mondjuk, egy kései ebéd, még van egy dolgom itthon.

- Rendben. A Brown Pizzéria? – mondta be az első helyet, ami eszébe jutott.

- Tökéletes. Háromkor ott találkozunk. – adtam meg az időpontot.

Több üzenet nem volt a telefonomon. Éneástól nem is vártam. Ő majd személyesen intézi el a dolgokat, és nem szokott meghívót kérni.

Délután háromig még bőven volt időm, így hát elindultam bevásárolni, befizetni néhány számlát, csupa unalmas dolgot, majd összekészültem, s elindultam az étterem felé.