Ellentétek vonzásában III.

Pár perc múlva kicsit kómásan ébredtem.

- Mi történt? – próbáltam visszaidézni az emlékeket, ugyanis agyam túlságosan sokkolódott. – Á, még mindig vámpír vagy. – közöltem az előzőnél kicsit nyugodtabban, majd felkászálódtam a kanapéról.

- Ki kell, ábrándítsalak, cicuska. Ez nem fog változni.

Bólintottam, s nyeltem egy nagyot. Az életem kezdett nagyon fura irányba menni.

- Van még egy meglepetésem. – kezdte lelkesen, én viszont annál kevésbé rajongtam az ötletért. A következőt talán túl sem élem… - Ma este elviszlek vacsorázni.

- Nincs alkalomhoz illő ruhám. – feleltem végül kurtán ennyit, kiválasztva a végtelen kifogások közül talán a legbénábbat.

- Sebaj. A ruhatáradra úgyis ráfér egy renoválás. – lelkesedése töretlen volt. Újabb kopogás az ajtón.

- Még egy meglepetés? – vegyült félelem a hangomba.

- Igen. Megérkezett a ruhád. – indult nagy lendülettel kinyitni az ajtót. Belépett rajta egy magas, csinos, hosszú szőke hajú nő. Az állam is leesett, de azon már meg sem lepődtem, hogy ő is vámpír. Kezében egy fekete ruhatokban, valószínűleg a nekem szánt alkalmit tartotta.

- Szia Éneás! – köszönt csilingelő hangon, s puszit nyomott a férfi arcára. Hihetetlenül picinek és jelentéktelennek éreztem magam, a szakadt farmerban, összefogott hajjal, nulla sminkkel…

- Te biztosan Csill vagy. – nyújtott kezet – Mina vagyok. – mosolyodott el. – Ezt neked hoztam. – adta át a csomagot.

- Nos, köszönöm. – erőltettem mosolyt magamra – Akkor én most elvonulok, és összeszedem magam. – moderáltam magam, majd bevetődtem a fürdőszobába. Felakasztottam a ruhát majd a falnak dőltem, hogy kifújjam magam. Egyelőre nem vágytam több meglepetésre.

Pár perc múlva azonban határozottan kopogtattak az ajtón. Hogy az embert már öltözni sem hagyják nyugton!

Választ nem várva belépett Éneás.

- Ejnye, még csak ki sem bontottad. – lépett a ruhához, majd lehúzta a tokról a zipzárt, hogy megmutassa. Valóban gyönyörű volt a maga nemes egyszerű eleganciájával. Bármelyik nőn jól mutatott volna… Kivéve engem.

A férfi először alaposan végigmérte a ruhát, majd még alaposabban engem.

- Azt hiszem jó méretet választottam… - vigyorodott el – Bár talán mellben szűk lesz… - tűnődött az adott testrészt mustrálva. Akaratlanul is összefontam karomat magam előtt.– Nem is gondoltam volna, hogy ennyire... – muszáj így néznie közben?!

- Oké, értem! – mentem elébe a dolgoknak. Pillanatok alatt olyan zavarba tud hozni, mint még senki más. Persze már értem, miért: hiszen vámpír… Látjátok, mondtam én, hogy ők a legveszedelmesebbek! – És most, ha megengeded, felöltözök. – próbáltam visszanyerni lélekjelenlétem.

- Hogyne, cicuska. Legyél csak csini. – kacsintott, majd kiment. Azt hiszem, tényleg ideje, beleszuszakolnom magam ebbe a csuda ruhába.

Egyedül a zipzárral akadt némi gondom, történetesen, hogy nincs 360 fokban forgatható karom.

- Mina, segítenél kicsit? – hívtam be.

- Persze. – termett ott máris. Azonnal tudta, mi a probléma, s másodpercek alatt megoldotta.

- Kösz. – motyogtam az orrom alatt, fura érzés volt egyedüli élőnek lenni a lakásban.

- Nincs mit – mosolyodott el látva zavaromat – Lenne még egy pár ötletem, ha ráérsz kicsit. – csilingelt tovább jelentőségteljesen nézegetve hajamat.

- Azt hiszem, nem sietek sehová. – kezdtem oldódni, hogy bosszanthatom Éneást az időhúzással. Igennek véve válaszom Mina nekilátott kigubancolni hajam.

- Hogy álltok? – jött a várt kérdés nem sokkal az után, hogy belekezdtünk a szépítkezésbe. Nem is emlékszem mikor volt utoljára kipofozva a frizurám.

- Pillanat. – feleltem, s szinte kuncogni támadt kedvem.

Azonban csalódnom kellett: mikor végeztünk Éneás ugyanolyan nyugodt volt, mint az elején. Valószínűleg tudtában volt, hogy egy rendes férfi megvárja azt a félórát, amíg a partnere két perc alatt elkészül…

- Ejha! – döbbent meg új külsőmet látva – Gyönyörű vagy. – nézett rajtam végig újra és újra.

- Kösz. – morogtam ismét, nem voltam hozzászokva ehhez a fogadtatáshoz. Mikor legutóbb ezt mondták nekem, körülbelül ötéves lehettem…

Sosem foglalkoztam a külsőmmel: minden éjjel az életemre pályáztak veszélyesebbnél veszélyesebb lények, akik nem követelték meg a makulátlan viseletet.

– Indulhatunk? – feszélyezve éreztem magam ebben a ruhában, leengedett hajjal, ami folyton az arcomba lógott. Egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni. A magas sarkúról már ne is beszéljünk. Amilyen talpraesett és fürge voltam a saját szerelésemben, legalább annyira esetlen most.

- Persze. – adta rám útközben a kabátot, s nyitott ajtót. Mina mindeközben végig mögöttünk jött, majd a ház bejáratánál elbúcsúzott tőlünk.

- Hová megyünk? – érdeklődtem, miközben már a kocsiban ültünk.

- Meglepetés. – vigyorgott a maga megszokott módján.

- Kérlek. Ma már igazán elegem van a meglepetésekből… - vallottam meg őszintén.

- A Saint Clair’s-be. – kegyelmezett meg végül hosszú fürkészés után.

- De hát oda hónapokkal előtte le kell foglalni a helyet! – vettem elő csekély összes tudásom az éttermek világáról.

- Vannak kapcsolataim. – nevette el magát, s be kellett lássam, lehet benne valami. Aki már ilyen régóta a világon van, szert tehetett egy-két befolyásosabb összeköttetésre is.

Az elkövetkezendő öt-tíz percet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam nem beleőrülni egyik rakoncátlan tincsem kuszaságába, ami mindenáron a szemembe, számba, orromra akart kerülni.

Még azt sem vettem észre, hogy megérkeztünk, csak már mikor megállt a motor. Behunytam a szemem, hogy utolsó erőt vegyek magamon, és lenyugodjak. „Minden rendben lesz.” – mondogattam, mikor egy kéz érintése simított végig arcomon tökéletes helyre igazítva a tincset.

- Lélegzetelállító vagy. – hangereje a suttogás és a normál beszéd között volt – Miért nem tudod kicsit élvezni?

Éreztem, hogy közel van, de nem mertem kinyitni a szemem, csak csendesen bólintottam. Miközben szálltunk kifelé az autóból, valami nagyon lassan szöget ütött a fejemben: az a kéz… meleg volt…

- Hé! – kiáltottam fel a meglepetéstől – Azt hittem, hogy hideg vagy. – közöltem bugyután, de szerintem, értette, mire gondolok.

- Hát ismét csalódnom kell benned, Cicuska? – mosolyodik el kajánul – Nem gondoltam volna, hogy minden mendemondát beveszel.

Felvontam a szemöldököm, hogy jelezzem, nem tud átverni: ez nem csak afféle mese, ennyit még én is tudok. A következő félreértés az lesz, hogy igazából nem is vért isznak?

- Halott vagy. – jelentettem be, mintha nem tudná – Nincs keringésed, nem ver a szíved,

ennek okán nem lehet meleg a tested. – vezettem le.

- Akarsz fogadni? – magabiztossága csak úgy sütött. De én sem most jöttem le a falvédőről.

- Miben? – vettem fel a kesztyűt.

- Ha nyerek, ma estére félreteszed az előítéleteidet a fajtámmal kapcsolatban. – kezdte az alku ráeső részét – Ha viszont te nyersz, nem kell többet ilyen ruhában járnod, ha nem akarsz.

- Korrekt ajánlatnak tűnik. - tartottam kis szünetet – Nos, akkor bizonyítsd.

Megkerülte a kocsit, hogy a közelebb jusson hozzám, miközben én keresztbefont karral vártam, nekidőlve az ajtónak. Na, ez érdekes lesz!

- Melyik testrészemre vagy kíváncsi? – lépett olyan közel, hogy senki se hallhassa a köztünk elhangzottakat. Elképesztő, milyen hatással tud lenni rám: zavaromban szinte fülig pirultam. Szerencsére nem várta meg válaszom, amire talán az ő végtelen ideje sem lett volna elég, hanem megfogta a kezem, s apró csókot lehelt rá. Nem tudtam volna eldönteni, melyiket akarta bizonyítani: a kezét, vagy a száját…

- Azt hiszem… nyertél. – próbáltam visszatérni a valóságba. – Csak azt nem tudom, hogy csináltad… - tűnődtem.

- Menjünk be, ott mindent elmesélek. – nyújtotta karját, s szemmel láthatóan feldobott volt.

Ellentétek vonzásában II.

- Lennél szíves elárulni hová megyünk? – próbáltam a lehető legnormálisabb lenni.

- Egy bárba a belvárosban.

- Minek? – lepődök meg őszintén. Eddigi munkaterületem az erdőre koncentrálódott…

- Vadászni. – vigyorodik el ismét azzal a sokat sejtető mosolyával.

- Na ne! – akadok ki – Nem gondolod, hogy kísérgetlek csajozni? Van nekem ennél sokkal jobb dolgom is.

- Félreértesz, cicus. – beszélt úgy, mint a hülyével szokás – Te fogsz vadászni…

- Nincs kedvem pasizni… - még mindig nem esett le miről beszél.

- Az nagy kár, mert muszáj leszel. – ülünk be az autóba. S értetlenül néztem rá. – Ahhoz képest, hogy állítólag profi vagy, nagyon lassú a felfogásod… - sóhajt nagyot. – Gondolkozz kicsit: munka és a városban maradunk…

Munka… város… munka… vá…mpír. – egészítettem ki a hiányzó láncszemet.

- Helyes. – mosolyodott el, látva rájöttem a dologra – Már komolyan azt hittem, mindent nekem kell elmondani.

Gúnyos mosolyt viszonoztam felé, majd eltöprengtem. Bár már pár éve ez volt az állásom, csak néhányszor találkoztam vámpírral, és az is bőven elég volt…

- Szóval akkor, a megbízás: bárokba járni és minél többet kinyírni? – összegeztem.

- Kis buta… - kanyarodott be egy újabb utcába, ez már tényleg a belváros volt, csak úgy hemzsegtek az emberek. – Be kell épülnöd. – parkolt le, majd mindketten kiszálltunk a kocsiból.

- Beépülni… - ismételtem utána – Nem gondolod, hogy kicsit talán… hogy is mondjam… feltűnő lesz, hogy ember vagyok?! – ez már teljesen abnormális. Holnap megmondom Pete-nek, hogy nem vagyok hajlandó ezzel a fickóval együtt dolgozni.

- Tüzes cicus – nevetett hevességemen – Ez tetszik! – indult el a bár felé, előző kérdésemet szóra sem méltatva. Jobb híján követtem… ismét. Amint beléptünk megérzetem az a fura energiahullámot, amit csakis az éjszaka szülöttjei hoznak létre, ha túl sokan vannak egy helyen. Fel akartam rakni a szemüvegem, hogy megbizonyosodjak igazamról, Éneás azonban kivette a kezemből.

- Nem gondolod, hogy az éjszaka kellős közepén egy füstös bárban napszemüveget hordani feltűnő? – rakta zsebre, majd mielőtt tiltakozhattam volna, belém karolt és odahúzott az egyik eldugott asztalhoz.

- Visszakaphatnám? – suttogtam türelmetlenül.

- Később. – rázott le – Egyébként sincs szükséged rá. Lefogadom, hogy érzed, kik buliznak itt ma este. – nézett körbe a termen. Nem tudtam rá mit mondani, igaza volt, nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

- Rendben. – hagytam rá – És mit kell tennünk?

- Valami nagy dobásra készülnek. Olyan ez, mint a vihar előtti csend. – komolyodott el – Valahogyan be kell férkőznünk. – tűnődött – És azt hiszem, ez neked könnyebben fog menni… - tért vissza az a mosoly, amit már ennyi kevés idő alatt is meg tudtam utálni…

- És mégis, hogy képzelted? – komolyan érdekelt, hogyan vegyülök el egy rakat halott ember között.

- A vámpírok szeretik a csinos, szexi, gyönyörű nőket… - hajolt olyan közel, hogy a lélegzetem is elakadt. – És bár te még nem tartozol ezek közé, úgy érzem, jó alapanyag vagy. – hajolt vissza vigyorogva.

Teljes erőmből megpróbáltam pofon vágni, ám hihetetlen reflexekről tanúbizonyságot téve, kitért, és nem túl erősen, de jelzésértékűen megfogta a csuklóm.

- Cicuska, hát veled viccelni sem lehet? – szemmel láthatóan jól szórakozott reakcióimon, én viszont annál kevésbé. Amint elengedte a kezem, fogtam magam, felálltam és kiviharzottam a bárból, egyenesen haza. Nem kell ezt eltűrnöm!

Mint később kiderült igenis kell…

Másnap délután felhívtam Pete-et, és elmeséltem neki mindent, és kértem… na jó, a végén már könyörögtem, hagy ne legyen muszáj ezzel a bunkó alakkal dolgoznom.

Sajnos nem találtam megértő fülekre:

- Nagyon fontos, értsd meg, emberéletek múlnak rajta! – tudta mit kell mondania. A lelkiismeret-maszlag mindig bejött.

Kopogás hallatszott az ajtón.

- Várj, most le kell tennem. Jött valaki. – informáltam, majd leraktam, s az ajtóhoz siettem.

- Beengedsz még? – hallottam meg az ismerős hangot, mikor résnyire nyitottam a bejáratot. Éneás volt az.

- Be. – feleltem végül tömören. Ennyit muszáj volt megtenni, ennél többre pedig nem futotta.

- Hoztam neked valamit. – nyújtott felém egy kis henger alakú dobozkát, miközben kíváncsian várta a reakcióimat.

- Mi ez? – mosolyodtam el első találkozásunk óta talán először őszintén, mikor megláttam.

- Kontaktlencse. – hagyott egy kis szünetet – Tudod tegnap nálam maradt a szemüveged, és gondoltam könnyebb, ha ilyen formában hordod.

Hirtelen nem is tudtam rá mit mondani.

- Ez igazán kedves. – valóban praktikus dolog tud lenni egy ilyen. Megpróbáltam kiszedni, és a szememre rakni, de nem voltam túl gyakorlott…

- Várj, segítek. – lépett közelebb. Mélyen belenézett a szemembe, s egy pillanatra kihagyott a szívverésem. Csak álltunk, és… Atya ég, mi történik velem? – ráztam meg magam, ami visszatérített a valóságba. Kezdek megbolondulni.

Kis idő múlva már a helyén is volt a lencse, s én pislogtam párat, hogy megszokjam.

- Szűz Mária, Szent József! – kiáltottam el magam, mikor tekintetem újra Éneásra tévedt. – Te is vámpír vagy! – éreztem magam hátba támadva. Döbbenetemre csak elnevette magát.

- Mégis mit vártál? A télapót? - mosolygott még mindig, majd felém lépett.

- Ne gyere közelebb! Ó te jó ég… - le kellett ülnöm, a szoba forogni kezdett… A kanapé viszont messze volt, így hát a férfi acélos karjaiban találtam magam. Köpni, nyelni nem tudtam.

- Cicus. – szólított meg búgó hangon – Nem leszünk jóban, ha ezentúl folyton elájulsz. – hallottam még utoljára, s kacérul mosolygó arca emlékezetembe égett, majd minden erőm elszállt.

Ellentétek vonzásában I.

Pihentetve fáradt tagjaimat, belezuhantam a megengedett kád forró vízbe. Minden porcikám sajgott, ismét egy kimerítő éjszaka állt mögöttem. Behunyt szemmel élveztem ki, ahogy a meleg átjárja az összes sejtemet, és elindítja őket a regenerálódás útján.

Rápillantottam a farmeromra, mely legórva hevert a mosógépen. Rmarks… Nem egy divatos márka, s valami túl drágának sem nevezném. Egyszerű kínai. De hát, ha egyszer fogyóeszköznek számít, minek a jobb? Pár nap és úgyis vége. Ez is épp elég szakadt volt már…

Szerencsére havonta kapok egy kis fizetés kiegészítést, elvégre munkaköri ártalom. KKL-eket üldözni, és hatástalanítani nem éppen a legruhakímélőbb foglalkozás. Különlegesen Közveszélyes Lények. Találkoztam én már a koboldtól kezdve a vámpíron át egészen a sárkányokig mindennel.

Bizony, kedves olvasó számtannál számtalanabb ilyen lény él a világunkban. Egyesek közöttünk elvegyülve, mások a legeldugottabb helyeken, mindenki szeme elől rejtve. Egyedül előlem nem bújhatnak el… Pontosabban fogalmazva előlünk, Látók elől.

Ha meg kellene mondanom, melykőjük a legveszedelmesebb, bele is törne a bicskám… Az összes fajnak megvan a maga sajátossága, ami alapján megkapta a besorolást, hogy KKL legyen. Vegyünk például egy igen egyszerű példát, a sárkányokat: tüzet okád, nagy karmai vannak, a harapásáról pedig ne is beszéljünk!

Ott vannak a koboldok is, akik kicsit már bonyolultabbak. Bár termetük alapján, nem is gondolná az ember, mekkora kárt tudnak tenni, de az egyetlen javaslat, amit mondani tudok, hogy soha ne találkozz velük. Vagy ha igen, ne harapj rá a horogra. Mindenkit beetetnek az utópisztikus gazdagság álomképével, aztán még azt is elveszik, amid eddig volt. És akkor még örülhetsz, ha ép bőrrel megúszod.

Az egyik legvészesebbnek mindezek ellenére a vámpírokat nevezném. Nem csak azért a sok meséért, amiket hallani lehet róluk. A fentebb említett két példánál – de legalábbis az elsőnél – biztosan meg lehet állapítani, hogy mivel van dolgunk. De itt… a teljes alattomosság fegyvertárával támadnak. Nem veszed észre, csak már mikor késő. A modoruk kifinomult, lyukat beszélnek a hasba a mézes-mázasságukkal. Az egyetlen módja, hogy megkülönböztesd őket a rendes emberektől, a szemüveg. A napszemüvegem, ami felfedi azt is, amit a leggondosabban lepleznek…

Óvatosan kikászálódok a kádból, hiszen öregember nem rakéta, majd belebújok kedvenc bemelegítőmbe, és agyonnyúzott pólómba. Bár nem túl szexi, de annál kényelmesebb, s így itthonra tökéletesen megteszi. Egyébként sem tervezek már semerre sem menni. Még a melltartót is lespórolom.

Hatalmas ásítást elnyomva lépek ki a fürdőszobaajtón, de azon nyomban le is dermedek: egy idegen férfi ül a fotelemben, s idegesítően stíröl.

- Szia Cica. – kezdi végül lazán, miközben kezet nyújt felém – Éneás vagyok.

Érthetően kétkedve fogadom a gesztust, pláne az előző félmondat miatt, és csak szavakat keresgélve tátogok pár másodpercig.

- Mi a fenét keresel itt? – bököm ki végül nem túl udvariasan, kézfogó mozzanatot figyelmen kívül hagyva.

A telefonom azonban félbeszakítja a lehetséges választ.

A főnök az, pont jókor tud hívni… - bosszankodom magamban, miközben felveszem.

- Halló, Pete? – szólok bele.

- Igen. – azonosítja magát, hogy valóban ő az – Figyelj csak, lehet, hogy meg fog látogatni egy úriember nemsokára. – kezdett bele, de nyilvánvalóan nem az én vendégemről beszélt, ha egyszer úriembernek nevezte… - Ő a társad az elkövetkezendő pár hónapban. Egy nagyon fontos ügyön fogtok dolgozni. Majd elmeséli pontosan. – sandán nézek az Éneásnak titulált egyén felé.

- Hogy hívják? – kérdezem a biztonság kedvéért.

- Éneás. – jön a rövid, de annál lehangolóbb válasz.

- Aha, oké. – nyugtázom. Nem volt kedvem épp most elkezdeni nyavalyogni. Pláne nem a férfi előtt, aki a társam. Még a végén amatőrnek néz… - Most mennem kell, de megjegyeztem. – zárom le a beszélgetést, majd lerakom.

- Szóval, te a társam vagy… - túrok bele a hajamba gondterhelten. – És valószínűleg ezt a fenét keresed itt…

Erre aztán egyáltalán nem számítottam

- Bizony. – lépett pár lépést közelebb – És már ma elkezdjük a melót, szóval öltözz fel. – tekintete lejjebb vándorolt a pólómon – Úgy látom, fázol. – vigyorodott el kajánul, és én abban a szent percben megfogadtam, hogy utálni fogom.

Durcásan vonultam vissza a fürdőbe. Sehogy sem tetszett ez a dolog: először is felrángat az éjszaka kellős közepén, mikor már egy műszakot lenyomtam, de ez még csak a kisebbik gond. A bunkó szexista megjegyzései még inkább bosszantottak. Egyszer még tutira kitekerem a nyakát társ ide, társ oda.

Gyorsan visszabújtam a farmeromba, ami valószínűleg az utolsó küldetésére indul velem, majd egy passzos hosszú ujjú felsőt halásztam elő.

- Ennél jobb nem volt? – húzza el színpadiasan a száját. – Na, mindegy, kezdésnek megteszi. Ma még úgyis csak terepszemlét tartunk. – indul az ajtó felé, én pedig az idegbaj határán, szemforgatva követtem.

Pár hónap? Tuti zárt osztályon végzem! – csaptam be magam után az ajtót.