- Lennél szíves elárulni hová megyünk? – próbáltam a lehető legnormálisabb lenni.
- Egy bárba a belvárosban.
- Minek? – lepődök meg őszintén. Eddigi munkaterületem az erdőre koncentrálódott…
- Vadászni. – vigyorodik el ismét azzal a sokat sejtető mosolyával.
- Na ne! – akadok ki – Nem gondolod, hogy kísérgetlek csajozni? Van nekem ennél sokkal jobb dolgom is.
- Félreértesz, cicus. – beszélt úgy, mint a hülyével szokás – Te fogsz vadászni…
- Nincs kedvem pasizni… - még mindig nem esett le miről beszél.
- Az nagy kár, mert muszáj leszel. – ülünk be az autóba. S értetlenül néztem rá. – Ahhoz képest, hogy állítólag profi vagy, nagyon lassú a felfogásod… - sóhajt nagyot. – Gondolkozz kicsit: munka és a városban maradunk…
Munka… város… munka… vá…mpír. – egészítettem ki a hiányzó láncszemet.
- Helyes. – mosolyodott el, látva rájöttem a dologra – Már komolyan azt hittem, mindent nekem kell elmondani.
Gúnyos mosolyt viszonoztam felé, majd eltöprengtem. Bár már pár éve ez volt az állásom, csak néhányszor találkoztam vámpírral, és az is bőven elég volt…
- Szóval akkor, a megbízás: bárokba járni és minél többet kinyírni? – összegeztem.
- Kis buta… - kanyarodott be egy újabb utcába, ez már tényleg a belváros volt, csak úgy hemzsegtek az emberek. – Be kell épülnöd. – parkolt le, majd mindketten kiszálltunk a kocsiból.
- Beépülni… - ismételtem utána – Nem gondolod, hogy kicsit talán… hogy is mondjam… feltűnő lesz, hogy ember vagyok?! – ez már teljesen abnormális. Holnap megmondom Pete-nek, hogy nem vagyok hajlandó ezzel a fickóval együtt dolgozni.
- Tüzes cicus – nevetett hevességemen – Ez tetszik! – indult el a bár felé, előző kérdésemet szóra sem méltatva. Jobb híján követtem… ismét. Amint beléptünk megérzetem az a fura energiahullámot, amit csakis az éjszaka szülöttjei hoznak létre, ha túl sokan vannak egy helyen. Fel akartam rakni a szemüvegem, hogy megbizonyosodjak igazamról, Éneás azonban kivette a kezemből.
- Nem gondolod, hogy az éjszaka kellős közepén egy füstös bárban napszemüveget hordani feltűnő? – rakta zsebre, majd mielőtt tiltakozhattam volna, belém karolt és odahúzott az egyik eldugott asztalhoz.
- Visszakaphatnám? – suttogtam türelmetlenül.
- Később. – rázott le – Egyébként sincs szükséged rá. Lefogadom, hogy érzed, kik buliznak itt ma este. – nézett körbe a termen. Nem tudtam rá mit mondani, igaza volt, nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
- Rendben. – hagytam rá – És mit kell tennünk?
- Valami nagy dobásra készülnek. Olyan ez, mint a vihar előtti csend. – komolyodott el – Valahogyan be kell férkőznünk. – tűnődött – És azt hiszem, ez neked könnyebben fog menni… - tért vissza az a mosoly, amit már ennyi kevés idő alatt is meg tudtam utálni…
- És mégis, hogy képzelted? – komolyan érdekelt, hogyan vegyülök el egy rakat halott ember között.
- A vámpírok szeretik a csinos, szexi, gyönyörű nőket… - hajolt olyan közel, hogy a lélegzetem is elakadt. – És bár te még nem tartozol ezek közé, úgy érzem, jó alapanyag vagy. – hajolt vissza vigyorogva.
Teljes erőmből megpróbáltam pofon vágni, ám hihetetlen reflexekről tanúbizonyságot téve, kitért, és nem túl erősen, de jelzésértékűen megfogta a csuklóm.
- Cicuska, hát veled viccelni sem lehet? – szemmel láthatóan jól szórakozott reakcióimon, én viszont annál kevésbé. Amint elengedte a kezem, fogtam magam, felálltam és kiviharzottam a bárból, egyenesen haza. Nem kell ezt eltűrnöm!
Mint később kiderült igenis kell…
Másnap délután felhívtam Pete-et, és elmeséltem neki mindent, és kértem… na jó, a végén már könyörögtem, hagy ne legyen muszáj ezzel a bunkó alakkal dolgoznom.
Sajnos nem találtam megértő fülekre:
- Nagyon fontos, értsd meg, emberéletek múlnak rajta! – tudta mit kell mondania. A lelkiismeret-maszlag mindig bejött.
Kopogás hallatszott az ajtón.
- Várj, most le kell tennem. Jött valaki. – informáltam, majd leraktam, s az ajtóhoz siettem.
- Beengedsz még? – hallottam meg az ismerős hangot, mikor résnyire nyitottam a bejáratot. Éneás volt az.
- Be. – feleltem végül tömören. Ennyit muszáj volt megtenni, ennél többre pedig nem futotta.
- Hoztam neked valamit. – nyújtott felém egy kis henger alakú dobozkát, miközben kíváncsian várta a reakcióimat.
- Mi ez? – mosolyodtam el első találkozásunk óta talán először őszintén, mikor megláttam.
- Kontaktlencse. – hagyott egy kis szünetet – Tudod tegnap nálam maradt a szemüveged, és gondoltam könnyebb, ha ilyen formában hordod.
Hirtelen nem is tudtam rá mit mondani.
- Ez igazán kedves. – valóban praktikus dolog tud lenni egy ilyen. Megpróbáltam kiszedni, és a szememre rakni, de nem voltam túl gyakorlott…
- Várj, segítek. – lépett közelebb. Mélyen belenézett a szemembe, s egy pillanatra kihagyott a szívverésem. Csak álltunk, és… Atya ég, mi történik velem? – ráztam meg magam, ami visszatérített a valóságba. Kezdek megbolondulni.
Kis idő múlva már a helyén is volt a lencse, s én pislogtam párat, hogy megszokjam.
- Szűz Mária, Szent József! – kiáltottam el magam, mikor tekintetem újra Éneásra tévedt. – Te is vámpír vagy! – éreztem magam hátba támadva. Döbbenetemre csak elnevette magát.
- Mégis mit vártál? A télapót? - mosolygott még mindig, majd felém lépett.
- Ne gyere közelebb! Ó te jó ég… - le kellett ülnöm, a szoba forogni kezdett… A kanapé viszont messze volt, így hát a férfi acélos karjaiban találtam magam. Köpni, nyelni nem tudtam.
- Cicus. – szólított meg búgó hangon – Nem leszünk jóban, ha ezentúl folyton elájulsz. – hallottam még utoljára, s kacérul mosolygó arca emlékezetembe égett, majd minden erőm elszállt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése