Ellentétek vonzásában VI.

- Szia Csill! – üdvözölt Mike a bejáratnál. – Foglaltam asztat, gyere. – invitált be, majd megmutatta a helyünket.

- Szia! Ez remek, köszi. – foglaltam helyet a kihúzott széken.

Pár pillanat múlva jött a pincér, és felvette a rendelést. Könnyű volt a választás: a szokásos sonkás-kukoricásat kértem.

- Örülök, hogy eljöttél. – kezdte a férfi – Azt hittem, szóba sem fogsz állni velem többet…

- Hát, megfordult a fejemben… - vallottam be őszintén – De csak egy pillanatra. Remélem megemésztetted a történteket.

- Mondhatni. – húzta el a száját – Egy kicsit mondjuk még fura, de amíg nem tesz veled semmit, addig rendben van.

- Oké, ezt jó hallani. – mosolyodtam el. Végül is korrekt ajánlat volt ez is, mivel Éneás megígérte, hogy semmi olyat nem tesz, amit nem szeretnék, tehát az ügy megoldva – De most mesélj inkább te. Rólam elég sokat megtudtál tegnap.

- Nincs sok fejlemény. Végzem a munkám, néha nehezebben, néha könnyebben, de mindig meg kell tenni. – tűnődött – A legutóbbi ügyemen összeraktak Dolores-szel.

- Na, az tök jó! – lelkendeztem, mert tudtam, hogy a lánynak nagyon tetszik Mike – Igazán csinos lány.

- Lehet…

- Lehet? Mi az ördög ütött beléd? Azt hittem, hogy az eseted. – próbáltam felnyitni a szemét.

- Az is volt… - felelte sokat sejtetően.

- Mi történt?

- Rájöttem, hogy más tetszik. – szomorodott el.

- Az sem rossz. – mosolyogtam rá – És ki a szerencsés?

Hosszú hallgatás következett.

- Ismerem? – puhatolóztam tovább. Elkelne neki egy barátnő, talán akkor nem foglalkozna ennyit velem.

- Elég jól. – rándult gúnyos mosolyba. – Te vagy az. – nagyot koppant a tantusz, de ha nem mondja ki, sosem jövök rá, annyira nem mutatta semmi jelét. Kivéve persze a tegnap estét, amit valóban be lehet tudni féltékenységnek is, ahogy Éneás mondta... – Tudom, hogy ez kicsit meglepett, de hallgass végig… - vett egy nagy levegőt – Mindig is tetszettél, de nem volt bátorságom bevallani, az pedig, hogy randit kérjek, egyenesen lehetetlennek tűnt. De úgy voltam vele, hogy még van időm, hisz nem igazán mutatsz érdeklődést a pasizás iránt. Tegnap viszont… valami történt. Láttam, hogy nem csak én szeretnélek magam mellett tudni, és ez teljesen megőrjített…

- Hisz alig ismersz! – buktam ki

- Gondolod? – fintorodott el ismét – A kávét sok tejjel és kevés cukorral iszod, mert utálod az ízét, de muszáj, hogy felébresszen. Ki nem állhatod, ha megmondják, mit csinálj, vagy mit ne. Ja és a samponból pedig az eper illatú a kedvenced.

- Te jó ég, Mike. – döbbentem meg – Én… nem is tudom, mit mondjak… - küszködtem a szavakkal – Nagyon kedves srác vagy, és biztosan boldoggá teszel majd valakit… de attól félek, ez a valaki nem én leszek. – fogtam meg a kezét.

- Éneás miatt? – csúszott ki a száján – Sajnálom, tudod mit, felejtsük el.

- Nem, nem miatta. – enyhültem meg – És nem is miattad. Egyszerűen nem vagyok képes a kapcsolatokra.

Hál’ istennek megszólalt Mike telefonja, így egyelőre abbamaradt ez a kínos beszélgetés.

- Új ügy a láthatáron. – felelte még kicsit ridegebben, mikor lerakta a telefont – Tudod, ami tegnap elmaradt.

- Aha. – könnyebbültem meg – Mikor kell indulni?

- Azonnal. – pattant fel a székről. Na ennyit a kényelmes ebédről! Követtem példáját, s elindultunk az autója felé.

- Nem kell velem jönnöd. – adta át az infót, mielőtt beültünk volna.

- Nem is muszájból teszem. – nyugtattam meg – Mi az ügy?

- Egy szellem randalírozik a Hősök Temetőjében.

- Egy hős szelleme? – lepődtem meg.

- Kötve hiszem. Inkább valami más… - bizonytalanodott el, s igazat kellett adjak neki.

Lassan sötétedni kezdett. Fel kell, hívjam Éneást. Láttam miként nézett rám Mike, mikor elővettem a telefont és tárcsázni kezdtem: az undor megkérdőjelezhetetlen volt arcán, de jelenleg nem volt időm foglalkozni vele.

- Szia Csill vagyok. Adódott egy kis elintézni való. A Hősök Temetőjében leszek. Gyere oda, ha felkeltél. – hagytam neki üzenetet.

Az út hátralévő részét síri csendben töltöttük. Ennyire kínos utam rég volt már.

- Ott van! – kiáltottam mikor beértünk a temetőbe.

- Honnan látod szemüveg nélkül? – döbbent meg.

- Kontaktlencsém van. Éneás… - haraptam el a mondatot, rájöttem, hogy nem lenne túl szerencsés emlegetni… - Hagyjuk. Hogyan intézzük el?

- Zárjuk be a csapdába. – suttogta.

- Ne! Inkább kérdezzük meg előtte, mi a baj. Ahogy látom, mégis egy hős az. Ha bezárjuk, sohasem nyugodhat. Nem lenne fair egy olyan valakivel szemben, aki ennyi mindent tett értünk anno– indultam el elé. A szellemnek hatalmas kardja volt, amivel össze-visszacsapkodott: tévedtem. Ez nem egy hős szelleme, hanem egy gonosz szellem, ami valószínűleg felfalta a hős lelkét, és elvette a kardját… Én pedig óvatlanul belerohantam, s nem sikerült időben elugrani: végigvágta a kulcscsontom vonalát bal oldalt. Ha kicsit lejjebb megy, talán már nem élnék. Így viszont csak összeesetem, s a földön hátráltam tovább.

Mike egy ugrással ott volt, s leszerelte, pár pillanat múlva már a csapdában dühöngött.

- Jól vagy? – fordult hozzám aggódva. Őszintén szólva nem voltam jól, határozottan nem. Egyre több vért veszítettem, s kezdett forogni a világ.

- Aha, jól. – hazudtam mégis, s megpróbáltam felállni, de megszédültem. Most megpróbálom leírni mi történt, de nem biztos, hogy menni fog: mindez a másodperc tört része alatt ment végbe: Mike megpróbált elkapni, de a következő kép már az, hogy Éneás tart ölben. Valószínűleg megkapta az üzenetem.

- Semmi szükség nem volt rá, hogy ide gyere! – hallottam Mike mérges hangját.

- Mert látom, nagyon uralod a helyzetet! – ha Mike mérges volt, akkor Éneás egyenesen dühöngött.

- Megoldottam volna!

- Persze, ahogy vigyázni is tudsz rá! – néztek farkasszemet – Tégy meg egy szívességet és menj haza! – indult el velem szinte "fénysebességgel". Nem sokkal később már az otthonomban voltam, s lábadoztam. Talán aludhattam is egy keveset, mielőtt teljesen magamhoz tértem, nem tudom pontosan…

Ellentétek vonzásában V.

Pár pillanat múlva sajnos kopogtak, s mivel meg sem várta az illető a választ, sejtettem, Éneás az.

- Cicuska, mi bántott meg ennyire? – ült az ágyam szélére.

- Te csak ne Cicuskázz nekem. Te sem vagy jobb! – dobtam neki egy párnát elkeseredettségemben. – Direkt csináltad ugye? Tudod mit, inkább ne válaszolj!

- Sajnálom. – bökte ki.

- Tényleg? – néztem a lelkébe, ha egyáltalán van neki olyan.

- Nem. Nem állhattam, egyszerűen olyan vicces volt, ahogy féltékenykedett. – kuncogott.

- Hát ennek igazán örülök. – gúnyolódtam, majd újabb párnát zúdítottam rá. Halk morgás támadt, majd az ágyon fekve találtam magam, egyik pillanatról a másikra rajtam a férfival. Éreztem, hogy nem nehezedik rám teljes testsúlyával, de mégis megkérdőjelezhetetlen volt jelenléte.

- Milyen csendes lettél hirtelen… - arca olyan közel volt enyémhez, hogy szinte éreztem leheletét.

- Csak, mert… kiszorítod belőlem a szuszt. – akadozott tényleg a légzésem, de koránt sem azért.

Elnevette magát, de közben egy cseppet sem engedett.

- Cicuska… - simított végig hajamon, s mélyet szívott a levegőbe. A szeme megváltozott, mintha zöldesen csillogna…

- Éhes vagy? – lepődtem meg – Ugye nem fogsz itt megharapni? Nem is vérzek… - tűnődtem el.

- Ne aggódj, semmi olyat nem teszek, amit nem szeretnél. – kacsintott, majd lekászálódott rólam. – Csak azt akartam, hogy rám figyelj.

Újra szemébe néztem, de most nem láttam a csillogást.

- Hát, az sikerült. Máskor talán annyi is elég, hogy „hé, figyelj!”

- Azt ne mondd, hogy nem élvezted. – vigyorodott el.

Hatalmasat sóhajtottam, de szerencsére a kopogás újra félbeszakított. Valószínűleg Mike az.

- Bejöhetek? – hallottam meg hangját.

- Látod, ő legalább tiszteletben tartja a magán szférám. – suttogtam Éneásnak. – tanulhatnál tőle kicsit.

- Cicus, te így kedvelsz engem – vágta be nagyképűen, majd felállt az ágyról, s én még hátba vágtam az utolsó párnámmal, mire csak visszafordult és játékosan megmorrant.

Kinyitotta az ajtót a férfinak, aki meglátva a szétgórált párnákat és az összedúlt ágyat, kicsit megilletődött.

- Megzavartam valamit?

- Ami azt illeti… - kezdett volna bele társam visszafordulva az ajtóból, de én rövidre zártam.

- Nem. Gyere csak beljebb. – s így helyet cserélt a két tesztoszteron túltengéses férfi.

- Sajnálom, kicsit túlreagáltam a dolgot. – kezdett bele, és én örültem, hogy valamelyikkőjük legalább hallgat a józan eszére. – Csak tudod, nem igazán kedvelem a vámpírokat, és az pedig végképp nem tetszett, ahogy bánik veled. Jobbat érdemelsz… - sütötte le a szemét.

- Te jó ég Mike, hisz nem is járunk. Semmi sincs köztünk, de tényleg. – hogy fogom beleverni abba a makacs fejébe…?

- Elhiheted, hogy nem azért, mert ő nem akarná. – világosított fel a férfiak viselkedéséről.

- Ez mind nem számít, mert sohasem lennék együtt egy magafajtával. – próbáltam kétségbeesetten bizonygatni.

- Akkor az imént ti nem…

- Nem. Az imént sem és sohasem. Oké?

- Azt hiszem. – mosolyodott el. – Most el kell ugranom a főnökhöz, nemrég hívott. Lesz egy újabb ügyünk.

- Rendben. – bár kifejezetten nem voltam boldog az ötlettől, hogy most meg vele dolgozzak.

- Elárulnád, úgy őszintén, hogy mi bajotok egymással? – kérdeztem meg Éneást, mikor már Mike elment.

- Nem tudom… Ő utál, ez tisztasor. És jólesik, hogy bosszanthatom. – vigyorodott el.

- Remek… de legalább őszinte voltál… - próbáltam valami jót is találni a dologban.

- Én igen.

- Tessék?

- Komolyan beveszed ezt a sajnálom maszlagot? Egy cseppet sem bánta meg, és ha változik, akkor is csak miattad. Hogy bevágódjon. – tisztázta.

- Te hallgatóztál? – ez már mindennek a teteje volt. – Mi a fene van veletek srácok? Olyanok vagytok, mint két időzített bomba! Hány éves is vagy tulajdonképpen? Tizennégy?

- Háromszázhatvankilenc. – nevette el magát.

Le kellett ülnöm, ez nem nekem való. Arcomat kezembe temetve vártam a véget.

- Hé, sajnálom. – vette el a kezem, hogy láthasson, s tudtam, most komolyan gondolja – Tény, hogy jólesik Mike-ot kiborítani, de téged nem akartalak.

- Oké. Bocsánatkérés elfogadva – mosolyogtam rá, majd hátradőltem a kanapén. – Ez a félóra felért két évvel… - fújtam ki magam.

- Akarod, hogy elintézzem?

- Éneás! – kiáltottam rá

- Jól van na, csak vicceltem. – emelte fel a kezét védekezőleg

- Ne akard, hogy megint megdobjalak, a következő már nem egy párna lesz! – próbáltam fenyegetni

- Legközelebb talán én sem engedlek el ilyen hamar. – mondta ezt ismét olyan hangsúllyal, hogy köpni-nyelni nem tudtam.

- Azt hiszem, most szeretnék egyedül lenni kicsit, mielőtt Mike visszajön.

- Kiteszel a lakásból? – nevette el magát. – Nahát, ilyen sem sűrűn fordult elő velem, pedig megéltem már egyet s mást. – vigyorgott még mindig.

- Jó éjt, Éneás. – álltam fel a kanapéról, s újra elindultam a szobába. – Menj, és vacsorázz meg, amúgy is csillogott már a szemed…

Mielőtt beléptem volna, előttem termett, s elállta az utat.

- Valamivel még tartozol… - hajolt közelebb, hogy beváltsa követelését.

- Visszajöttem. – toppant be Mike. Úgy tűnik, nem mutatnak túl jó példát egymásnak.

- Soha rosszabbkor. – morogta Éneás, majd valóban morgott egyet, s bevágódott a kanapéra.

- Téves riasztás volt. – mosolygott töretlenül, s feldobódva, keresztbe tett ellenségének – De hoztam egy kis kínait, gondoltam, megehetnénk közösen.

- Milyen remek ötlet! – lelkendezett Éneás is. Cseppet sem tervezett elmenni.

- Sajnálom, véres nem volt… - felelte lenézően, s a másik már nyitotta volna száját valami frappáns riposztra, azonban megelőztem őket:

- Én viszont egyikőtök társaságára sem tartok igényt. Jó éjt srácok! Az ajtót majd halkan csukjátok be magatok után… - búcsúztam el, majd végelegesen elvonultam.

Jelenleg csak a csend volt az, amire vágytam.

- Akkor most gyakorlatilag kidobott minket? – hallottam hüledezni Mike-ot.

- Nagyon úgy tűnik – felelt Éneás, s hallottam, ahogy mosolyog – Nem semmi a csaj! – halkult el a hang, majd teljesen megszűnt. Tényleg óvatosan zárták az ajtót.

Mivel az éjjel sikerült időben elaludnom, így felkelni sem volt olyan nehéz. Nem is volt olyan rossz a tegnap este, bár egy kicsit javított volna a hangulatomon, ha láthatom a fiúk arcán a döbbenetet, de hallani sem volt semmi. Úgy éreztem magam, mint akit kicseréltek, ezt végül is bármikor megtehetem.

Bekapcsoltam a telefont, hátha volt valami fontos. Általában nem szoktam kilőni, de most teljes nyugalmat akartam.

„Önnek egy új üzenete van” – hallottam a hangpostát.

„Szia Csill, itt Mike! Nézd, az este irtó hülyén viselkedtem, sajnálom. Jóvátehetném ma egy kávéval, vagy ebéddel? Csak hívj fel, ha megkapod, és kitalálunk valamit!”

Na ezt már jobban szeretem. Legalább az egyikkőjüknek megjött az esze. Tárcsáztam a számot:

- Szia! Megkaptam az üzeneted. – tértem egyből a lényegre, mikor felvette a telefont – És oké.

- Jaj, de jó. – szinte hallottam azt a bizonyos követ koppanni. – Mikor érsz rá?

- Legyen mondjuk, egy kései ebéd, még van egy dolgom itthon.

- Rendben. A Brown Pizzéria? – mondta be az első helyet, ami eszébe jutott.

- Tökéletes. Háromkor ott találkozunk. – adtam meg az időpontot.

Több üzenet nem volt a telefonomon. Éneástól nem is vártam. Ő majd személyesen intézi el a dolgokat, és nem szokott meghívót kérni.

Délután háromig még bőven volt időm, így hát elindultam bevásárolni, befizetni néhány számlát, csupa unalmas dolgot, majd összekészültem, s elindultam az étterem felé.

Ellentétek vonzásában IV.

- Szóval, hogy is volt ez a testhőmérséklet dolog? – kérdeztem meg ismét, mikor már leadtuk a rendelést. Szerencsére Éneás mindenre gondolt, így egy igen eldugott kis helyen tölthettük a vacsorát, kíváncsi szemek nélkül.

- De ne feledd, mit ígértél! – emlékeztetett fogadásunkra. – Azt biztosan tudod, hogy vért iszunk – kezdett bele, s én nem akartam félbeszakítani, hogy azt gyakorlatilag a hülye is tudja, így csak bólintottam. – Tehát ebből a szempontból van bennünk vér. Így azt megfelelő gyakorlással tudjuk keringtetni, összpontosítani, ahová kell.

- Áhá. – esett le pár dolog – Akkor ezért nem vettem észre még én sem, hogy vámpír vagy.

- Pontosan. – helyeselt.

- Bárhová tudjátok összpontosítani? Még a szívedet is tudod dobogtatni? – lepődtem meg, mire megfogta a kezem, és a mellkasára szorította. Éreztem, mint ver.

- Ez, bámulatos! Ügyes trükk.

- És ez nem minden! – kacsintott – Tudnád, miket tudok még művelni egy kis kellő helyre összpontosított vérrel.

- Azt hiszem, arra mégsem vagyok kíváncsi. – már így is majdnem félrenyeltem a bort.

- Milyen kár… - vándorolt tekintete a dekoltázsomra, s én megpróbáltam észre sem venni. Aminek következménye az lett, hogy sorra gurítottam le az italokat, hogy tompuljanak az érzékeim.

- Miért segítesz nekünk? – tettem fel az evidensnek tűnő kérdést – Hisz te is vámpír vagy. Nem az ő oldalukon kéne állnod?

- Jogos kérdés, Cicus, talán mégis csak helyén van az eszed – incselkedett mielőtt rátért volna a válaszra – Hogy is mondjam, nem vagyok híve a toborozásnak. Ők kicsit másképp vélekednek: azt gondolják, hogy ez is csak az evolúció része, hogy ennek meg kellett történnie. Az erősebb győz, míg végül mind vámpírok nem lesztek… - merengett el egy pillanatra – És bár elvagyok ezzel az élettel, nem kívánnám másnak. – mosolyodott el újra.

- Ha mindannyian olyanok leszünk, akkor mind éhen fogunk halni… - vontam le a végkövetkeztetést.

- Erre már ők is rájöttek, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy épp ennek kiküszöbölésén mesterkednek. Ha ezt megoldják, semmi sem fog az útjukba állni, hogy futószalagon gyártsanak minket.

- Te jó ég… - döbbentem le. Annyira egyértelmű: mostanában nem lehet hallani újabb támadásról. Valóban ez a vihar előtti csend, és Pete cseppet sem túlzott, mikor emberéletekről beszélt.

- De ma nem ezért vagyunk itt. A munka holnap kezdődik. – nyújtotta felém poharát koccintás céljából.

- Legyen. – koccintottunk, majd a már sokadik poharat is kiürítettem, amit azután még pár követett, s a vacsora végére egészen feloldódtam:

- Rád nem is hat az alkohol? – érdeklődtem, hiszen már ő is jó párral megivott, mégsem láttam rajta még csak jelét sem.

- Rám egészen más hat…

- Á, a vér. – csaptam majdnem homlokon magam: hiába ha kicsit többet iszom, máris lassul a felfogásom.

- Többek között. – próbált a szemembe nézni, de nem igazán ment neki. – Hazaviszlek. – segítette fel a kabátomat, majd elindultunk a lakásomra.

Az autóban majdnem el is aludtam, az egyedüli, ami ébren tartott, az a leheletnyi izgalom volt, amit már ezer éve nem éreztem. Olyan volt ez, mint egy randi… - gondoltam magamban, s majdnem elnevettem magam. Azt hiszem „mindenvicces”-re ittam magam…

A járásommal szerencsére nem volt baj, bár igaz, segített az is, hogy nem volt rajtam a magas sarkúm…

- Mondd, szerinted tényleg be fog ez jönni a vámpíroknak? – mutattam végig magamon az ez szónál, mikor felértünk a lépcsőn. Éneás csak elnevette magát:

- Nekem elhiheted. – súgta fülembe, amibe beleborzongtam: az a hang, és az a tekintet… ha nem lett volna bennem ennyi alkohol, el is pirulok. Így azonban csak elmosolyodtam.

- Jó éjt Csill! – fordult sarkon, majd elsietett, én pedig biztosra vettem, hogy holnap szörnyű fejfájással ébredek.

Nem is volt ez másképp…

Valamikor dél körül keltem a mobilom csörgésére:

- Halló? – szóltam bele rekedten, majd megköszörültem a torkom.

- Felkeltettelek? – hallottam Pete hangját a másik oldalról – Minden rendben?

- Persze, csak kicsit hosszú volt az este. – vallottam be. Úgy hasogatott a fejem, mintha baltával püfölnék. Fürkésző csend következett. Tudtam, hogy nem szívesen fogadta fel Éneást, és most aggódik.

- Nincs semmi baj, oké?

- Oké – hagyta rám – Este átküldöm Mike-ot. – hadarta, mintha azzal el tudná venni a dolog élét. – Addig pihend ki magad! Lehet lesz egy ügy is. – rakta le azonnal, nehogy tiltakozni tudjak…

Ha nem lettem volna ilyen fáradt, biztosan dühöngök egy sort: eddig tökéletesen megvoltam egyedül, erre most két fickót is rám szabadít! Most azonban csak visszafeküdtem aludni…

Még olyan öt órát alhattam, mire újra felkeltett a telefon.

- Igen? – szóltam bele ismét, s olyan dejavu érzésem támadt, bár hangom koránt sem volt már olyan rekedt.

- Szia, Mike vagyok… - kezdett bele – Te aludtál?

- Igen.

- Mióta vagy ilyen éjszakai bagoly? – kérte számon szinte.

„Mióta egy vámpír a társam és hajnalhasadásig nem hagy aludni” – válaszoltam volna, de lusta voltam, és egyébként sem akartam borzolni az idegeit. Még régen volt pár közös ügyem vele, és egyébként is jól kijöttünk. Ő is Látó volt, akárcsak én.

- Na mindegy, csak azért hívtalak, hogy kell-e valami, mert egy-két óra múlva átugrom.

- Köszönöm, de nem kell semmi.

- Oké, akkor nemsokára találkozunk.

- Rendben. Várlak. – búcsúztam el, majd leraktam. Épp itt volt az ideje, hogy felkeljek, és összeszedjem magam. Úgy éreztem, mint akit agyonvertek. Úgy látszik, beletelik egy kis időbe, mire átáll a bioritmusom.

Beálltam a zuhany alá, és csak engedtem magamra a vizet, amíg tisztulni nem kezdett a kép.

A fejfájás viszont csak nem akart múlni.

Talán egy negyedóra is eltelhetett, mire elállítottam a vizet.

Épp elkezdtem megtörölközni, mikor megszólalt a csengő. Magam köré tekertem a törölközőt, hogy megnézzem ki az. Túl korán volt még, hogy Mike legyen.

A kukucskálón megpillantottam Éneást. Végül is, tél volt, a Nap ilyenkor már rég a múlté lett.

Magamról elfeledkezve nyitottam ajtót:

- Na de Cicuska, zavarba hozol! – tettette a szemérmességet, miközben szeme teljesen másról árulkodott. Azt hiszem az egész testemet beszkennelte, megkeresve a legapróbb fedetlen területet is. Ettől viszont én jöttem zavarba…

- Magamra kapok valamit, addig helyezd magad kényelembe! – kiáltottam, s már el is tűntem a fürdőszobában. Ilyet még egyszer nem csinálok! – határoztam el. Attól féltem, leolvad rólam az a pici törölköző is rólam.

Belebújtam egy bemelegítőbe, és egy bő pólóba, majd visszamentem.

- Hoztam neked valamit! – állt fel a kanapéról, hogy odaadhassa.

- Mindig lesz meglepetés? Akkor jöhetnél gyakrabban – cukkoltam.

- Csak egy szavadba kerül Cica-mica. – rakta hátra hajamat vállamról, miközben végig szemembe nézett. – Egyébként, tessék, az aspirined. – nyomta a kezembe.

- Hű, hát te gondolatolvasó vagy! – lelkendeztem, miután kicsit összeszedtem magam. Valóban erre volt szükségem. – De honnan tudtad?

- Figyelek – vonta meg a vállát – Tegnap eléggé kiütötted magad, hogy ma fájjon a fejed. – emlékezett

- Ez így van. – írtam alá.

- Hozok egy pohár vizet, vegyél be kettőt. – tűnt el a konyhában, miközben kopogtak az ajtón.

- Á, szia Mike! Gyere be! – üdvözöltem puszival.

- Cicuska, hol tartod a poharakat? – jött be Éneás és teljes volt a kör.

- Ki ez a férfi?

- Ő miért kap puszit? – lett pillanatok alatt hangzavar. Kellenek a fenének férfiak.

- Először is: ő itt Éneás, az új társam. – mutattam be.

- Ó – húzta el a száját, köztudottan ki nem állhatta a vámpírokat.

- Ó bizony. – volt hasonló a fogadtatás, majd egy pillanatra farkasszemet néztek. – Szóval, Cicuska, ő miért kap puszit, és én miért nem? – nyomta meg direkt a becéző szót.

- Miért hív Cicuskának? – lépett egyet közelebb hozzá.

- Abbahagynátok legalább egy pillanatra?! – kiáltottam el magam, mert már nem bírtam. Még csak két perce vannak itt, és máris kiborítanak, ráadásul a fejem is lüktet!

- A poharak a faliszekrényben jobb oldalon vannak – néztem jelentőségteljesen Éneásra, aki vette a lapot.

- Nézd, Mike. – fogtam meg a két karját – Most vele kell dolgoznom, nagyon örülnék, ha nem nehezítenéd meg még jobban. – néztem mélyen szemébe, hogy hassak rá, majd kimentem a konyhába.

- Tessék, itt a víz. – nyújtotta felém, s én elvettem, majd nekidőltem a pultnak, hogy kicsit kifújjam magam. Bevettem a két szem gyógyszert.

- Köszönöm. – hunytam be a szemem, hogy pihentessem. Egyetlen idegszálam maradt, és ők ezen táncolnak. Észre sem vettem, mikor Éneás elém lépett. Óvatlanul kinyitottam a szemem.

- Hol marad a puszim? – tette két karját körém, megtámasztva a pulton.

- Na jó, ki vele, mi van köztetek? – állt meg az ajtóban Mike.

- Csak nem féltékeny vagy? – gúnyolódott Éneás, miközben elé sétált.

- Rád, na ne nevettess! – viszonozta a kedvességet. – Csill, beszélhetnénk?

Az égre emeltem a tekintetem. Hát ennél még lehet rosszabb? Intettem Mike-nak, hogy menjünk ki.

- Igen? – türelmetlenkedtem

– Segítek neked, bármi is legyen az ügy. Hagyd ott ezt az egoista élőhalottat!

- Ne csináld, kérlek! Jelenleg nincs más választásom, és ha nem tudod elfogadni, akkor inkább menj el.

- Mi van köztetek? – kérdezett végül ennyit.

- Semmi az égvilágon! – kértem ki magamnak.

- Aha, persze… Láttam, hogy néz rád!

- Nem érdekel, hogy nézz rám, fogd már fel! – kiabáltam szinte teli tüdőből.

- Nyilván azért pirulsz fülig, akárhányszor hozzád szól! – vágott vissza. Erre már nem tudtam mit mondani. Eddig kötve hittem volna el, hogy lehet gyűlölet első látásra, de be kell, lássam, tévedtem…

- Oké, tőlem akár meg is ölhetitek egymást. Sőt, nagy szívességet tennétek – fordultam sarkon – A szobámban leszek, ha kellenék. De inkább ne kelljek. – csaptam be magam után az ajtót.