Ellentétek vonzásában VIII.

Már szinte teljesen világos volt, mire sikerült álomba merülnöm, így nem is csoda, hogy a délután folyamán ébredtem.

Kicsit még vérszegényen, bár klasszisokkal jobban voltam, mint tegnap. Rápillantottam a telefonom kijelzőjére: három múlt tíz perccel, de Mike-ról még mindig semmi hír.

Mina érkezéséig volt pár órám, így elhatároztam, felkeresem Látó barátomat, hátha otthon van.

Fél óra elteltével már a ház előtt álltam. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy csengetek, majd szinte azonnal el is vetettem az ötletet: a végén még nem enged be.

Határozottan nyomtam meg a kilincset, s az ajtót nyitva találtam.

- Mike? – szólítottam meg, nehogy megijesszem.

- Csill? – lépett elő egy szál kisgatyában.

- Csak gondoltam, megmondom, hogy jól vagyok – mosolyodtam el feszülten.

- Örülök. – állt egyik lábáról a másikra, mintha feszélyezné jelenlétem.

- Ki az, cukorbogyó? – hallottam a hálószoba felől, majd megjelent egy hasonlóan lengén öltözött csinibaba, s belekarolt a férfiba.

- Óh. – döbbentem meg – Akkor nem is zavarok tovább – fordultam sarkon, nem akartam jelenetet rendezni, pedig a kedvem megvolt hozzá…

- Várj! – sietett utánam a folyosón. – Félreérted.

- Azt mindjárt gondoltam! – még jobban felbosszantott, hogy ezzel a sablon szöveggel akar jönni – És még nekem volt bűntudatom!

- Ott hagytál! – figyelmeztetett.

- Talán, mert nem is voltam magamnál! – pillanatnyi csend állt be – Egész éjjel nem tudtam aludni.

- Persze. Talán, mert Éneás szórakoztatott, mi? – gúnyolódott

- Leszállnál erről a témáról? – lett végleg elegem belőle.

- Eltaláltam? – ütötte a vasat kihasználva, hogy nem tagadom.

- És ha igen, akkor mi van? – léptem hozzá közelebb. Bár egyáltalán nem így volt, jól esett visszavágni, bántani.

- Mit tett veled az az átkozott?! – köpte szinte a szavakat megragadva a karom.

- Semmit. – vallottam be – De ha mégis, neked akkor sem lenne hozzá az égvilágon semmi, de semmi közöd. Megértetted? – szabadultam ki.

Fogtam magam, sarkon fordultam, és elsiettem. Azt hiszem, a közeljövőben nem fogom keresni. Hogy tehetett ilyet? Bevallja gyengédebb érzelmeit, előadja, hogy mennyire ismer, és nem tud nélkülem élni, majd mikor lemegyek bocsánatot kérni, amiért visszautasítottam, már rég egy másik nővel fetreng az ágyban. Ezzel még csak-csak kibékültem volna, na de, hogy nem is szól róla, hanem hagyja, hagy emésszem magam feleslegesen, ez már mindennek a teteje volt!

Mire hazaértem, maradt körülbelül egy órám Mina érkezéséig, amit lenyugvással tölthettem. Engedtem magamnak hát egy forró fürdőt, majd kedvenc könyvemmel bevonultam a fürdőszobába.

- Csill, én vagyok az Mina. – hallottam meg a semmivel össze nem téveszthető hangot a folyosóról.

- Máris nyitom. – siettem az ajtóhoz. Bár jól esett az a kis fürdő, teljesen még sem tudtam elfelejteni a történteket. – Fáradj beljebb. Felveszem a cipőm, kabátom, és mehetünk is. – nem akartam húzni az időt. Egyébként is szerettem volna minél hamarabb találkozni Éneásasl, hogy beszámoljak a fejleményekről.

- Rendben. – mosolyodott el nyugtatóan, majd megállt az előszobában.

- Van már ötleted, hová menjünk? – érdeklődtem, s közben reméltem nem tervez túl sokat kínozni a vásárlással.

- Nem is egy. – láttam rajtam, mennyire felvillanyozza a boltokba mászkálás, így hát nem volt kedvem letörni.

- Indulhatunk. – gomboltam össze a kabátom összes gombját. Igencsak hideg lett mostanság. – Miket kell beszereznünk? – tudakoltam a listát.

- Teljes menetfelszerelést. – néztem rá kicsit értetlenül – Estélyik, cipők, szoknyák, felsők, fehérnemű… - kezdte el sorolni, miközben száguldtunk a pláza felé. Egyhamar biztos nem végzünk…

Igazam is lett: röpke három-négy órás fel-alá járkálás következett, minekután legalább hatszatyornyi ruhával, és három vállfás esélyivel gazdagodtam.

- Szia Cicuska, látom sikerült mindent megvenni. – vigyorodott el Éneás, mikor megérkeztünk.

- Csakis őt okolhatod! – mutattam hátra Minára, miközben behuppantam a fotelba. Olyan kényelmes volt, és nekem annyira fájt a lábam…

- Visszajöjjek érte? – kérdezte a férfit.

- Hagyd csak, majd hazaviszem én. – adta meg az engedélyt, hogy távozzon. – Kellemes vadászatot! – kacsontott felé, majd becsukódott az ajtó. – Lássuk csak Cicuska, miket vettél. – nézte át egyesével ruháimat. – Válassz ki egyet, vedd fel, és kezdődjön a móka.

- Máris? – nyöszörögtem, teljesen offon voltam.

- Ne nyávogj, hanem csináld, hacsak nem akarsz elvérezni… szó szerint.

- De minek kell ahhoz beöltözni? – húztam a számat.

- Hogy megtanulj ebben harcolni, és hogy szokd; ne érezd magad benne rosszul. – dobolt lábával – Vagy gyorsabban menne, ha segítenék? – támadott le olyan hirtelen, hogy alig fogtam fel. Arca ismét egy centire volt az enyémtől, az energia csak úgy áramlott belőle.

- Nem volt elég a tegnapi kis akciód? – gúnyolódtam

- Mondtam már, hogy rád mindig szakítok időt…

- Milyen nagylelkű vagy… - fintorogtam – De ha megengeded, most átöltöznék. – álltam fel a fotelból, eltaszítva magamtól, majd bevonultam a szobába.

- Segítenél? – szóltam ki mintha a fogamat húznák, de sehogy sem tudtam magamnak felhúzni a zipzárt. Nem is hallottam, mikor jött, csak már a ruha szorításán éreztem, h feszül rendesen.

Szembefordított magával:

- Határozottan dögös… - mért végig, de már fel sem vettem.

- Na, akkor kezdjük?

- Milyen harapós a Cica ma. – nevetett a férfi. – Pár percünk még van, hogy elmondd, mi a baj.

- Inkább harcoljunk. – akartam kiadni magamból a feszültséget mozgás formájában.

- Rendben. – állt pár lépést hátrébb – Akkor ne kímélj. Üss meg!

Meg kell, valljam, próbálkoztam én, de túl gyors volt. Mintha előre látta volna az összes ütésemet.

- Mike-kal van valami? – kérdezte, mintha meg sem hatná, hogy épp szét akarom verni. Az összes ütést hárította, ám egykori barátom említése új erőt adott. – Ahogy látom igen! – nevette el magát, s már jobban oda kellett koncentrálnia, ha nem akart megsérülni. – Mi történt? – faggatott tovább. Egy utolsó pörgő rúgással próbáltam hatástalanítani, de ő megfogta a lábam, s igencsak nagyot zuhantam volna a földre, ha el nem kap és dob helyette inkább az ágyra. Így is nyekkentem egyet. – Itt lenne vége az életednek. – nyugtázta – Nem tudsz figyelni, ennek semmi értelme. Elárulod, mi történt? – tepert le csakúgy, mint pár nappal ezelőtt nálam.

- Semmi – fordítottam el a fejem, ám nem lehetett ilyen könnyen lerázni: visszafordított az államnál fogva – Voltam ma nála. – böktem ki végül.

- És ezért vagy olyan, mint a bili füle?

- Nem csak én voltam nála, ha érted mire gondolok… Hagyta, hogy gyötörjem magam, amíg ő mással szórakozott az agyban! – fakadtam ki.

- Mondjak valamit? – szólalt meg hosszú hallgatás után – Te nem is ezért haragszol rá. Egyszerűen csak rosszul esett, mert azt hiszed, ilyen könnyen pótolható vagy… - látott belém felfedve azt is, ami magam előtt is sötét volt. Átfordultam a másik oldalra, így most én voltam felül, bár gyanítom, hogy csak azért sikerült, mert hagyta magát.

- Ez egyáltalán nem így van! – próbáltam tagadni, de még magamnak sem volt meggyőző.

- Persze, hogy nem. – simította ki szememből a hajamat, ami így előrehajolva belelógott. – Pótolhatatlan vagy. Csak félsz…

- Igen? Azt is megmondod, hogy mitől? – próbáltam elviccelni.

- Az érzéseidtől.

- De nem is érzek Mike iránt semmit – lepődtem meg félrediagnosztizálásán – Legalább is nem úgy, ahogy gondolod.

- Ó, nem is rá gondoltam Cicuska – hengeredett át felém.

- Koncentrálhatnánk a munkára? – köszörültem meg a torkom. Erről végképp nem volt kedvem beszélni.

- Ahogy óhajtod. – mászott le rólam, majd az ágy szélére ült háttal – Remélem, ezúttal jobb leszel. – cukkolt, s úgy döntöttem, most vagy soha: a hátára ugrottam, s megpróbáltam fenyegetően szorongatni a nyakát. Ő azonban csak átfordított egy nagy lendülettel, mintha csak egy falevél lennék, így az ölében találtam magam.

- Adhatok egy tanácsot? – olyan picinek éreztem magam a karjaiban, és hirtelenjében cseppet sem volt kedvem küzdeni vele… sem ellene. – A te legnagyobb fegyvered a meglepetés ereje és a figyelemelterelés művészete. – mosolygott

- Ez elég gyengusnak tűnik… Nem lehetne, mondjuk egy nagy karó? – elnevette magát fancsali arcomat látva.

- Majd kapsz azt is, de egyelőre ezeket kell a tökéjre fejlesztenünk. – állított fel térdéről – Lássuk csak. A meglepetés ereje ugye adott: egy törékeny lányról senki sem gondolná, hogy vérbeli harcos.

- Nem vagyok törékeny! – kértem ki magamnak, majd látva arcát abbahagytam. – Bocsi.

- Amíg fél másodperc alatt leteperlek, addig az vagy. – piszkálódott. – Tehát, a meglepetés megvan. A figyelmet pedig már önmagában elég jól el tudod terelni, ha ezeket hordod, de meg kell tanulnod más eszközöket is.

- Például?

- Tudom, hogy benned van ösztönösen, csak engedd ki. – bíztatott – Képzeld azt, hogy el akarsz csábítani, de minimum a figyelmemet magadon akarod tartani.

Hirtelen lövésem sem volt.

- Nekem ehhez kellene egy kis alkohol – viccelődtem, hátha letesz róla.

- Milyet szeretsz? Vodka? – próbált visszaemlékezni mikor az étteremben voltunk, mit is ittam pontosan.

- Most komolyan? – reménykedtem, hogy mégsem.

- Valahol el kell kezdeni. – tárta szét a karját – Akarsz előtte inni valamit akkor?

- Mindenképp… - nem is kicsit meg voltam illetődve.

- Ne legyél már ilyen nyuszi! – nevette el magát – Hidd el, élvezni fogod – kacsintott, majd eltűnt, s pár pillanat múlva már egy pohár töménnyel jött vissza. – Tessék! – egy kortyra lehajtottam, s mellé fintorogtam egy nagyot.

– Nos, akkor kezdhetjük? – mosolyodott el, mire csak bólintás volt a válasz. – Tegyük fel, hogy el akarsz csábítani, hajrá! – vonult ki a konyhapulthoz, majd leült egy bárszékre, akár csak a szórakozóhelyeken. Fogalmam sem volt mit kéne tennem. Végül közelebb oldalogtam hozzá, s megvártam, míg rám figyel. Mélyen belenézett a szemembe, s én teljesen lefagytam.

- Dugunk? – hallottam meg saját hangom idegen csengését. Zavaromban a legidiótább mondatot ejtettem ki, amit csak el tudok képzelni ebben a szituációban. Éneás azonban csak elnevette magát.

- Nézd, nem mondom, hogy nem volt eredeti – kuncogott még mindig – de valahogy nem az igazi. – vigyorgott, s én gyanítottam, hogy arcom színe a rákéhoz hasonlatos. – El kell, hogy keserítselek, ezzel csak addig vonod magadra a figyelmem, amíg elviszlek hátra a mosdókhoz. – nyúlt állam alá, hogy szemembe tudjon nézni. Kellemes meglepetésként konstatáltam, hogy ismét meleg a keze.

- Inkább hagyjuk ezt az egészet, nem fog működni… - fordultam ki előle feltett szándékommal, hogy lehúzom magam a WC-n.

- Cicuska, nem lesz itt semmi baj… - fogta meg két vállam hátulról – Csak egy kis taktikát kell változtatni. – fordított szembe – Ha ilyen stílusú nőket akarnánk felszedni – magyarul ordas ribancokat, fordítottam a finom nyelvezetet – azt bárhol megkaphatnánk. Kihívás kell. Ne add magad könnyen, de hints el mindig egy kis morzsát az éhezőknek. – oktatott tovább – Tudod mit, először gyakoroljuk csak a testbeszédet, úgyis az a legfontosabb. – engedett el, s visszaült a bárszékre – Először is: lépj be úgy, hogy felfigyeljenek rád, de ne légy túl hivalkodó.

- Remek. És elárulnád mégis, hogy azt, hogyan kell?! – már kezdett kicsit elegem lenni a ködös maszlagból, néhány konkrét utasítás jól jött volna…

- Egy pillanatra állj meg az ajtóban, nézz körül, majd mikor megbizonyosodtál, hogy figyelnek, indulj el szépen nőiesen.

Az első instrukciójának több-kevesebb sikerrel eleget tettem, a második viszont már kevésbé ment:

- Tekerd a csípőd! – próbálkoztam – De ne így, csak finoman. – állt fel a székről, majd mögém lépett, megfogta a csípőm két oldalát, s az övéhez húzta:

- Így. – kezdte el lágyan egyik irányból a másikba ringatni – Érzed? – súgta a fülembe, s leheletét még a nyakamon éreztem… ahogy azt is, hogy egyre gyengül az ellenállásom. Az energia újra vibrálni kezdett köztünk…

Neem, nem játszunk ilyet! – gondoltam magamban, majd szinte szó szerint átugrottam a folyosó másik végére.

- Azt hiszem, ennyi elég lesz. – igazítottam meg a szoknyámat, ami kicsit feljebb csúszott a bemutató közben. Éneás ismét csak elnevette magát. – Mi a következő lépés? – próbáltam a lényegre koncentrálni.

- Amit csak szeretnél, Cicuska. – termett hírtelen előttem, s addig hátráltam, amíg a fal csak engedte, ő azonban odaszorított, így újra testközelbe kerültünk, jelezvén, hogy akár az előző helyzet folytatásában is benne lenne. Arca olyan közel volt enyémhez, mint még soha azelőtt…

- Te már megint éhes vagy? – lepődtem meg zöldesen felvillanó szemén, megtörve a pillanat varázsát.

- Miből gondolod, hogy csak a vér utáni vágy képes ilyen reakciót kiváltani? – mért végig néhány másodpercet elidőzve dekoltázsomnál.

- Ó, hogy te… - gesztikuláltam hevesen kezemmel – Szóval, hogy… Á, értem. – hebegtem. Ez igazán meglepett. Azt hittem, hogy csak játszik. Bár kétségkívül élvezte, ha zavarba hozhat, akár csak most.

- Olyan kis naiv vagy. – vigyorodott el – De ez jó is lehet… - tűnődött hangosan, miközben én még mindig az előbb elhangzottakat emésztgettem – Ha naivnak tetteted magad, akkor még nagyobb lehet a meglepetés ereje…

- Hahó – próbáltam visszatéríteni – Csakhogy, ha nem vetted volna észre, nem nagyon kell megjátszanom…

- Ó, emiatt nem aggódnék. A végére olyan profi leszel, hogy megjátszani lesz nehéz azt, ami most vagy. – biztosított mosolyogva, s előző zöldes csillogásának nyoma sem volt. – Még egy kört? – mutatott felém egy üveg vodkát, s csak bólintottam.

- Most le akarsz itatni, hogy utána megdönts? – kérdeztem tét nélkül, hisz az italt már elfogadtam.

- Cicuska. – nézett mélyen a szemembe – Olyan helyre sosem megyek, ahová nem kapok meghívót… - közben lehajtottam a második felest is.

Az este további részét a harc gyakorlásával töltöttük, ami kifejezetten fárasztónak bizonyult. Nekem legalább is, figyelembe véve, hogy Éneás hányszor erősebb nálam…

Pár óra múlva pihegve fújtam ki magam a kanapén.

- Ez kemény volt… - kortyoltam bele egy pohár vízbe.

- És akkor a szomszédok mit gondolhattak? – vigyorodott el, miközben mellém dőlt.

- Azt inkább nem is akarom tudni. – nevettem fel, majd elkomorodtam. – Á, haza kéne mennem, megfürödni, és ágyba bújni… - vázoltam a tervet – De annyira nincs erőm megmozdulni. – éreztem tagjaimat ólomsúlyúnak. Talán megkérhetném Éneást, hagy maradjak itt: ruhám van, a kanapén is elalszok, és egyébként is közölte, hogy úriember lesz…

Ellentétek vonzásában VII.

- Éneás? – szólaltam meg, mikor kellőképpen összeszedtem magam, hangom azonban még gyengeségről árulkodott.

- Cicuska? – mosolyodott el. Korábbi haragjának nyoma sem volt. – Jobban vagy?

- Azt hiszem. – néztem körbe, de nem láttam sehol a másik férfit. – Mike hol van? – a név említésére újra megrándult az arca

- Haza küldtem.

- Nem kellett volna így beszélned vele… - jutott eszembe a röpke párbeszédük

- Talán vigyáznia kellett volna rád…

- Nem vagyok kisbaba, akinek bébi-csősz kell! Az én hibám, hogy megsérültem. Nem voltam elég óvatos… - magyarázkodtam. Láttam rajta, hogy megfontolja szavaimat. – Mi ez a kötés rajtam? – néztem le a vállamra.

- A vérem. Hatalmas regeneráló erővel bír. – vonta meg a vállát.

- Nem kellett volna. – morogtam, ez már túl nagy áldozat volt.

- Ha láttad volna magad, rájönnél, hogy igenis kellett. De lassan leveheted. – jött közelebb, majd segített letekerni: bámulatos módon egy karcolás sem látszott már…

- Nem semmi! – ámultam, majd felültem. Minden rendben volt, csak kicsit szédültem meg, az elvesztett vér miatt. – Köszönöm.

- Szívesen, bár máskor inkább ne legyen rá szükség. – simított végig arcomon, s ha nem köt le ennyire Mike, akkor még jól is esett volna. – Van valami baj?

- Baj? – mosolyodtam el kényszerűen – Csak az van… - sóhajtottam. – Igazad volt Mike-kal kapcsolatban…

- Hogy felelőtlen? – ült mellém az ágyon. – Oké, mondd csak. – látta meg szúrós tekintetemet.

- Elhívott ma ebédelni. – túrtam bele a hajamba, nem tudtam, hogy mondjam – És aztán közölte, hogy velem akar lenni… - választottam a legegyszerűbbet. – De én kikosaraztam – folytattam látva, hogy figyel rám. – Azt hiszi, miattad, és most, hogy megsérültem, és te is őt hibáztatod… - nem fejeztem be a mondatot, pontosan tudta, miről beszélek.

- Mondanám, hogy meglepett, de az nem volna igaz.

- Honnan tudtad?

- Röpke háromszáz év tapasztalata. – mosolyodott el – De hogy tanulj is belőle: annyira zavarta a jelenlétem a közeledben, pláne a stílusom miatt, hogy azt már nem lehetett csak a fajtámra fogni… Féltékeny volt. – vonta meg a vállát

- Igazad lehet… - tűnődtem el – Fel kell hívnom. – kászálódtam ki az ágyból, de azon nyomban vissza is ültem.

- Óvatosan, Cicuska. Még nem vagy teljesen jól. – lépett azonnal mellém, hogy felsegítsen.

- Menni fog, köszönöm. – utasítottam vissza. Annyira bűntudatom volt, hogy nem akartam még lapáttal rárakni. Szerencsére megérezte, mit szeretnék, mert hagyott, visszaült az ágyra, s türelmesen megvárta, míg visszaértek

- Ki van kapcsolva… - törtem le teljesen, majd nagyot sóhajtva lehuppantam mellé.

- Érzel valamit iránta? – értette félre reakciómat.

- Viccelsz? – néztem rá – Bár éreznék. Akkor most nem lennék ilyen nyomorultul. – dőltem hátra.

- Akarod, hogy meséljek? – dőlt mellém féloldalasan, s mosolygott. – Figyelemelterelésképpen.

- Mit? – fordultam felé. Teljesen belekerült a magán szférámba, de egyáltalán nem zavart. Erőm sem volt védekezni ellene.

- Hmm… - tűnődött a plafont bámulva – Mondjuk, hogy hogyan lettem vámpír. Ha érdekel, persze.

- Már hogyne érdekelne. – mosolyodtam el, bár nem volt az az őszintefajta.

- Cicuska, holnap megkeressük – simított végig arcomon ismét, azonban most behunytam a szemem – Ma valószínűleg elment valahová kocsmázni, holnapra kutya baja sem lesz.

- Remélem, igazad van. – nyitottam ki a szemem – Na, de most halljuk azt a történetet. – ez a mosolyom már inkább volt valódi.

- Az 1700-as évek elején történt, Pontosabban 1704-ben, a Rákóczi szabadságharc idején. Századosként rengeteg ember életéért feleltem, s épp hadba indultunk a Habsburgok ellen. Kemény ütközetre számítottunk, s nem is tévedtünk: a fél csapatom odaveszet, és jómagam is komolyan megsérültem. Már azt hittem, hogy itt a vég, mikor egy fura szerzet jelent meg szinte a semmiből. – tartott egy kis szünetet, hogy tudom-e követni – Választás elé állított: felajánlotta nekem a halhatatlanságot a maga minden szépségével és gyötrelmével. Tudtam, ha nem fogadom el, az egész századom velem együtt hal. Ha elfogadom, a felét még megmenthetem…

- És te elfogadtad… - fejeztem be helyette; annyira beleéltem magam – Bocsáss meg, kicsit elragadtattam magam.

- Lényegében így történt, igen. – vigyorodott el.

- Ezek szerint katona voltál… - tűnődtem – Fura, valahogy nem képzeltelek annak. Egy katona nem ilyen… - próbáltam megfogalmazni

- Miért, milyen vagyok? – nézett bele mélyen a szemembe, s mintha egyre közelített volna.

- Hát, először is, ezt még egyszer ne csináld! – ültem fel az ágyon kicsit megrémülve az elmúlt pillanat kimeneteli lehetőségétől – Másodszor pedig, nem tudom. – tartottam szünetet. Fogalmam sem volt róla, hogy mondhatnám el, hogy megbabonáz, úgy, hogy ne adjam alá a lovat. – Olyan, mintha ezer év tapasztalatod inkább a nők terén lenne, mint a háborúban.

- Ezt most csak azért mondod, mert még nem láttál harcolni. – nevetett fel – De holnap arra is sort kerítünk. – értetlenül nézhettem rá, mert folytatta – Csak nem gondoltad, hogy odadoblak a többi vámpír elé kiképzés nélkül?

- Harcolni tanítasz majd? – vontam fel a szemöldököm. Annyi mindennel elbántam már! – Nem hiszem, hogy szükségem lenne rá…

- Biztos vagy benne? – cukkolt a sérülésem miatt – Nem leszek mindig ott, hogy megmentselek… - húzta végig ujját a volt seben, ami furcsa mód bizseregni kezdett.

- Ez meg mi? – fogtam meg kezét, majd újra végighúztam a kulcscsontomon: megint bizsergett.

- Ha azt szeretnéd, hogy simogassalak, szólj bátran, szívesen megteszem magamtól is. – villantotta rám fogait. Pirulva engedtem el kezét – Egyébként ezt most már mindig érezni fogod, ha hozzáérek a gyógyult bőrhöz. Az én vérem forrasztotta be…

- Ó, értem.

- Már ma el akartam kezdeni a kiképzést, de tekintettel vagyok rád… - állt fel az ágyról – Pihenj, ha szeretnél.

- Ez most komoly? – döbbentem meg, majd követtem példáját. – Nehogy azt hidd, legyőzhetnél. – nagyszájúskodtam.

- Óh, nem hiszem. – fordult vissza, majd a falhoz nyomott. Nem fájón, csak hogy tudjam, ki az erősebb – Hanem tudom. – húzta végig orrát nyakamon, s nekem a torkomban dobogott a szívem. – És mellesleg erről is le kell, szoktassalak.

- Miről? – suttogtam szinte.

- Hogy folyton elpirulj minden apró kis megjegyzéstől. – hajolt még közelebb, majd végül elengedett.

- Ez nem is igaz! – kértem ki magamnak, bár tudtam, hogy elég gyenge lábakon áll a védekezésem.

- Igen? – lépett újra közelebb, és elővette azt a hangszínét, amitől a hideg rázott. Jó értelemben persze – És, ha mondjuk, azt mondanám, hogy… szeretném rólad az összes ruhát letépni, és utána magamévá tenni téged itt és most? – körözött körülöttem, míg végül hátulról belelehelt a nyakamba.

- Jó, oké nyertél! – távolodtam el tőle a lehető legmesszebb.

- És hidd el nekem, ez még csak a legfinomabb változata volt annak, amit majd hallani fogsz.

- Mind ilyen szexmániások vagytok? – fakadtam ki.

- Nem, Cicuska. – nyúlt az állam alá, hogy szemébe nézzek – Csak ha ilyen vonzó és kívánatos teremtéssel állunk szemben. – hagyott még pár másodpercet magának – De most mennem kell. Nemsokára hajnalodik, és még nem ettem. Ráadásul még veszteségem is volt ma – kacsintott rám emlékeztetve a kötésre, amit a vérével itatott át.

- Idegen nők véréből fogsz inni, és utána ágyba viszed őket? – undorodtam a gondolattól is.

- A sorrendiséget még nem döntöttem el. – tűnődött. – Egyébként igen. – lépett az ajtóhoz, majd kinyitotta. Én pedig utána mentem, hogy bezárjam mögötte. – Hacsak… - fordult vissza hirtelen– nem szeretnéd inkább te kielégíteni effajta vágyaimat… - mért végig tetőtől talpig, jelezvén, hogy ő nem bánná.

- Nem! – utasítottam el – Nem, nem, nem, nem. – ráztam hozzá még a fejem is.

- Hm… Öt nem hét másodperc alatt… - vigyorodott el, mintha jelentene ez bármi mást is – Ha meggondolnád magad, tudod a számom. Rád mindig szakítok időt! – kacsintott, majd eltűnt.

Nem volt más hátra, csak az, hogy én is ágyba bújjak, és jól kialudjam magam. Előtte viszont még meg kellett tennem egy lelkiismereti dolgot. Újra tárcsáztam Mike számát.

Persze még mindig nem volt elérhető, így hát hagytam egy üzenetet:

„Mike, mi újság? Merre vagy? – próbáltam nyugtatni a hangom s kevésbé kétségbeesettnek tűnni – Sajnálom, ami történt… én tényleg nem akartam ezt. Minden olyan hülyén jött ki ma… Kérlek, hívj fel, ha megkapod. Szia! – raktam le. Hát, nem éreztem jobban magam.

Kezemben a mobilommal elgondolkoztam egy pillanatra: mi lenne, ha visszahívnám Éneást… Egyszerűen nem bírtam egyedül lenni. Végül nem engedtem a kísértésnek, nem akartam még jobban hátba szúrni a barátomat. Így leraktam a telefont az éjjeliszekrényre, és vártam, mikor tudok elaludni. Még pár óráig csak forgolódtam, miközben felváltva ugráltak a fejemben képek Mike csalódott arcáról, és Éneásról, ahogy épp valakit kiszív, majd…

A Nap már szinte kezdett feljönni, mikor megszólalt a telefonom. Kapkodva nyúltam utána:

- Mike? – szóltam bele kicsit idegesen.

- Nem, Cicuska. – szólt bele Éneás.

- Á, jóllaktál? – kérdeztem kicsit gúnyosan.

- Mondhatni. – tűnődött - Sajnálhatod, hogy kihagytad! Csak azért hívtalak, hogy holnap este érted megy Mina, és elvisz vásárolni pár ruhát magadnak, utána pedig elhoz hozzám, és elkezdjük a kiképzést.

- Remek. – feleltem illedelmesen. „Nem tudok aludni!” – jött ki majdnem a számon a kétségbeesett segélykérő kiáltás.

- Ha nem tudsz aludni, gyere át nyugodtan. – olvasott szinte a gondolataimban, majd lediktálta a címét. Fura mód, most nem bujkált semmi hátsó szándék hangjában.

- Oké, de szerintem megoldom. – ettől függetlenül nagyon hálás voltam neki. – Jó éjt!

- Neked is, Cicuska!

Ellentétek vonzásában VI.

- Szia Csill! – üdvözölt Mike a bejáratnál. – Foglaltam asztat, gyere. – invitált be, majd megmutatta a helyünket.

- Szia! Ez remek, köszi. – foglaltam helyet a kihúzott széken.

Pár pillanat múlva jött a pincér, és felvette a rendelést. Könnyű volt a választás: a szokásos sonkás-kukoricásat kértem.

- Örülök, hogy eljöttél. – kezdte a férfi – Azt hittem, szóba sem fogsz állni velem többet…

- Hát, megfordult a fejemben… - vallottam be őszintén – De csak egy pillanatra. Remélem megemésztetted a történteket.

- Mondhatni. – húzta el a száját – Egy kicsit mondjuk még fura, de amíg nem tesz veled semmit, addig rendben van.

- Oké, ezt jó hallani. – mosolyodtam el. Végül is korrekt ajánlat volt ez is, mivel Éneás megígérte, hogy semmi olyat nem tesz, amit nem szeretnék, tehát az ügy megoldva – De most mesélj inkább te. Rólam elég sokat megtudtál tegnap.

- Nincs sok fejlemény. Végzem a munkám, néha nehezebben, néha könnyebben, de mindig meg kell tenni. – tűnődött – A legutóbbi ügyemen összeraktak Dolores-szel.

- Na, az tök jó! – lelkendeztem, mert tudtam, hogy a lánynak nagyon tetszik Mike – Igazán csinos lány.

- Lehet…

- Lehet? Mi az ördög ütött beléd? Azt hittem, hogy az eseted. – próbáltam felnyitni a szemét.

- Az is volt… - felelte sokat sejtetően.

- Mi történt?

- Rájöttem, hogy más tetszik. – szomorodott el.

- Az sem rossz. – mosolyogtam rá – És ki a szerencsés?

Hosszú hallgatás következett.

- Ismerem? – puhatolóztam tovább. Elkelne neki egy barátnő, talán akkor nem foglalkozna ennyit velem.

- Elég jól. – rándult gúnyos mosolyba. – Te vagy az. – nagyot koppant a tantusz, de ha nem mondja ki, sosem jövök rá, annyira nem mutatta semmi jelét. Kivéve persze a tegnap estét, amit valóban be lehet tudni féltékenységnek is, ahogy Éneás mondta... – Tudom, hogy ez kicsit meglepett, de hallgass végig… - vett egy nagy levegőt – Mindig is tetszettél, de nem volt bátorságom bevallani, az pedig, hogy randit kérjek, egyenesen lehetetlennek tűnt. De úgy voltam vele, hogy még van időm, hisz nem igazán mutatsz érdeklődést a pasizás iránt. Tegnap viszont… valami történt. Láttam, hogy nem csak én szeretnélek magam mellett tudni, és ez teljesen megőrjített…

- Hisz alig ismersz! – buktam ki

- Gondolod? – fintorodott el ismét – A kávét sok tejjel és kevés cukorral iszod, mert utálod az ízét, de muszáj, hogy felébresszen. Ki nem állhatod, ha megmondják, mit csinálj, vagy mit ne. Ja és a samponból pedig az eper illatú a kedvenced.

- Te jó ég, Mike. – döbbentem meg – Én… nem is tudom, mit mondjak… - küszködtem a szavakkal – Nagyon kedves srác vagy, és biztosan boldoggá teszel majd valakit… de attól félek, ez a valaki nem én leszek. – fogtam meg a kezét.

- Éneás miatt? – csúszott ki a száján – Sajnálom, tudod mit, felejtsük el.

- Nem, nem miatta. – enyhültem meg – És nem is miattad. Egyszerűen nem vagyok képes a kapcsolatokra.

Hál’ istennek megszólalt Mike telefonja, így egyelőre abbamaradt ez a kínos beszélgetés.

- Új ügy a láthatáron. – felelte még kicsit ridegebben, mikor lerakta a telefont – Tudod, ami tegnap elmaradt.

- Aha. – könnyebbültem meg – Mikor kell indulni?

- Azonnal. – pattant fel a székről. Na ennyit a kényelmes ebédről! Követtem példáját, s elindultunk az autója felé.

- Nem kell velem jönnöd. – adta át az infót, mielőtt beültünk volna.

- Nem is muszájból teszem. – nyugtattam meg – Mi az ügy?

- Egy szellem randalírozik a Hősök Temetőjében.

- Egy hős szelleme? – lepődtem meg.

- Kötve hiszem. Inkább valami más… - bizonytalanodott el, s igazat kellett adjak neki.

Lassan sötétedni kezdett. Fel kell, hívjam Éneást. Láttam miként nézett rám Mike, mikor elővettem a telefont és tárcsázni kezdtem: az undor megkérdőjelezhetetlen volt arcán, de jelenleg nem volt időm foglalkozni vele.

- Szia Csill vagyok. Adódott egy kis elintézni való. A Hősök Temetőjében leszek. Gyere oda, ha felkeltél. – hagytam neki üzenetet.

Az út hátralévő részét síri csendben töltöttük. Ennyire kínos utam rég volt már.

- Ott van! – kiáltottam mikor beértünk a temetőbe.

- Honnan látod szemüveg nélkül? – döbbent meg.

- Kontaktlencsém van. Éneás… - haraptam el a mondatot, rájöttem, hogy nem lenne túl szerencsés emlegetni… - Hagyjuk. Hogyan intézzük el?

- Zárjuk be a csapdába. – suttogta.

- Ne! Inkább kérdezzük meg előtte, mi a baj. Ahogy látom, mégis egy hős az. Ha bezárjuk, sohasem nyugodhat. Nem lenne fair egy olyan valakivel szemben, aki ennyi mindent tett értünk anno– indultam el elé. A szellemnek hatalmas kardja volt, amivel össze-visszacsapkodott: tévedtem. Ez nem egy hős szelleme, hanem egy gonosz szellem, ami valószínűleg felfalta a hős lelkét, és elvette a kardját… Én pedig óvatlanul belerohantam, s nem sikerült időben elugrani: végigvágta a kulcscsontom vonalát bal oldalt. Ha kicsit lejjebb megy, talán már nem élnék. Így viszont csak összeesetem, s a földön hátráltam tovább.

Mike egy ugrással ott volt, s leszerelte, pár pillanat múlva már a csapdában dühöngött.

- Jól vagy? – fordult hozzám aggódva. Őszintén szólva nem voltam jól, határozottan nem. Egyre több vért veszítettem, s kezdett forogni a világ.

- Aha, jól. – hazudtam mégis, s megpróbáltam felállni, de megszédültem. Most megpróbálom leírni mi történt, de nem biztos, hogy menni fog: mindez a másodperc tört része alatt ment végbe: Mike megpróbált elkapni, de a következő kép már az, hogy Éneás tart ölben. Valószínűleg megkapta az üzenetem.

- Semmi szükség nem volt rá, hogy ide gyere! – hallottam Mike mérges hangját.

- Mert látom, nagyon uralod a helyzetet! – ha Mike mérges volt, akkor Éneás egyenesen dühöngött.

- Megoldottam volna!

- Persze, ahogy vigyázni is tudsz rá! – néztek farkasszemet – Tégy meg egy szívességet és menj haza! – indult el velem szinte "fénysebességgel". Nem sokkal később már az otthonomban voltam, s lábadoztam. Talán aludhattam is egy keveset, mielőtt teljesen magamhoz tértem, nem tudom pontosan…

Ellentétek vonzásában V.

Pár pillanat múlva sajnos kopogtak, s mivel meg sem várta az illető a választ, sejtettem, Éneás az.

- Cicuska, mi bántott meg ennyire? – ült az ágyam szélére.

- Te csak ne Cicuskázz nekem. Te sem vagy jobb! – dobtam neki egy párnát elkeseredettségemben. – Direkt csináltad ugye? Tudod mit, inkább ne válaszolj!

- Sajnálom. – bökte ki.

- Tényleg? – néztem a lelkébe, ha egyáltalán van neki olyan.

- Nem. Nem állhattam, egyszerűen olyan vicces volt, ahogy féltékenykedett. – kuncogott.

- Hát ennek igazán örülök. – gúnyolódtam, majd újabb párnát zúdítottam rá. Halk morgás támadt, majd az ágyon fekve találtam magam, egyik pillanatról a másikra rajtam a férfival. Éreztem, hogy nem nehezedik rám teljes testsúlyával, de mégis megkérdőjelezhetetlen volt jelenléte.

- Milyen csendes lettél hirtelen… - arca olyan közel volt enyémhez, hogy szinte éreztem leheletét.

- Csak, mert… kiszorítod belőlem a szuszt. – akadozott tényleg a légzésem, de koránt sem azért.

Elnevette magát, de közben egy cseppet sem engedett.

- Cicuska… - simított végig hajamon, s mélyet szívott a levegőbe. A szeme megváltozott, mintha zöldesen csillogna…

- Éhes vagy? – lepődtem meg – Ugye nem fogsz itt megharapni? Nem is vérzek… - tűnődtem el.

- Ne aggódj, semmi olyat nem teszek, amit nem szeretnél. – kacsintott, majd lekászálódott rólam. – Csak azt akartam, hogy rám figyelj.

Újra szemébe néztem, de most nem láttam a csillogást.

- Hát, az sikerült. Máskor talán annyi is elég, hogy „hé, figyelj!”

- Azt ne mondd, hogy nem élvezted. – vigyorodott el.

Hatalmasat sóhajtottam, de szerencsére a kopogás újra félbeszakított. Valószínűleg Mike az.

- Bejöhetek? – hallottam meg hangját.

- Látod, ő legalább tiszteletben tartja a magán szférám. – suttogtam Éneásnak. – tanulhatnál tőle kicsit.

- Cicus, te így kedvelsz engem – vágta be nagyképűen, majd felállt az ágyról, s én még hátba vágtam az utolsó párnámmal, mire csak visszafordult és játékosan megmorrant.

Kinyitotta az ajtót a férfinak, aki meglátva a szétgórált párnákat és az összedúlt ágyat, kicsit megilletődött.

- Megzavartam valamit?

- Ami azt illeti… - kezdett volna bele társam visszafordulva az ajtóból, de én rövidre zártam.

- Nem. Gyere csak beljebb. – s így helyet cserélt a két tesztoszteron túltengéses férfi.

- Sajnálom, kicsit túlreagáltam a dolgot. – kezdett bele, és én örültem, hogy valamelyikkőjük legalább hallgat a józan eszére. – Csak tudod, nem igazán kedvelem a vámpírokat, és az pedig végképp nem tetszett, ahogy bánik veled. Jobbat érdemelsz… - sütötte le a szemét.

- Te jó ég Mike, hisz nem is járunk. Semmi sincs köztünk, de tényleg. – hogy fogom beleverni abba a makacs fejébe…?

- Elhiheted, hogy nem azért, mert ő nem akarná. – világosított fel a férfiak viselkedéséről.

- Ez mind nem számít, mert sohasem lennék együtt egy magafajtával. – próbáltam kétségbeesetten bizonygatni.

- Akkor az imént ti nem…

- Nem. Az imént sem és sohasem. Oké?

- Azt hiszem. – mosolyodott el. – Most el kell ugranom a főnökhöz, nemrég hívott. Lesz egy újabb ügyünk.

- Rendben. – bár kifejezetten nem voltam boldog az ötlettől, hogy most meg vele dolgozzak.

- Elárulnád, úgy őszintén, hogy mi bajotok egymással? – kérdeztem meg Éneást, mikor már Mike elment.

- Nem tudom… Ő utál, ez tisztasor. És jólesik, hogy bosszanthatom. – vigyorodott el.

- Remek… de legalább őszinte voltál… - próbáltam valami jót is találni a dologban.

- Én igen.

- Tessék?

- Komolyan beveszed ezt a sajnálom maszlagot? Egy cseppet sem bánta meg, és ha változik, akkor is csak miattad. Hogy bevágódjon. – tisztázta.

- Te hallgatóztál? – ez már mindennek a teteje volt. – Mi a fene van veletek srácok? Olyanok vagytok, mint két időzített bomba! Hány éves is vagy tulajdonképpen? Tizennégy?

- Háromszázhatvankilenc. – nevette el magát.

Le kellett ülnöm, ez nem nekem való. Arcomat kezembe temetve vártam a véget.

- Hé, sajnálom. – vette el a kezem, hogy láthasson, s tudtam, most komolyan gondolja – Tény, hogy jólesik Mike-ot kiborítani, de téged nem akartalak.

- Oké. Bocsánatkérés elfogadva – mosolyogtam rá, majd hátradőltem a kanapén. – Ez a félóra felért két évvel… - fújtam ki magam.

- Akarod, hogy elintézzem?

- Éneás! – kiáltottam rá

- Jól van na, csak vicceltem. – emelte fel a kezét védekezőleg

- Ne akard, hogy megint megdobjalak, a következő már nem egy párna lesz! – próbáltam fenyegetni

- Legközelebb talán én sem engedlek el ilyen hamar. – mondta ezt ismét olyan hangsúllyal, hogy köpni-nyelni nem tudtam.

- Azt hiszem, most szeretnék egyedül lenni kicsit, mielőtt Mike visszajön.

- Kiteszel a lakásból? – nevette el magát. – Nahát, ilyen sem sűrűn fordult elő velem, pedig megéltem már egyet s mást. – vigyorgott még mindig.

- Jó éjt, Éneás. – álltam fel a kanapéról, s újra elindultam a szobába. – Menj, és vacsorázz meg, amúgy is csillogott már a szemed…

Mielőtt beléptem volna, előttem termett, s elállta az utat.

- Valamivel még tartozol… - hajolt közelebb, hogy beváltsa követelését.

- Visszajöttem. – toppant be Mike. Úgy tűnik, nem mutatnak túl jó példát egymásnak.

- Soha rosszabbkor. – morogta Éneás, majd valóban morgott egyet, s bevágódott a kanapéra.

- Téves riasztás volt. – mosolygott töretlenül, s feldobódva, keresztbe tett ellenségének – De hoztam egy kis kínait, gondoltam, megehetnénk közösen.

- Milyen remek ötlet! – lelkendezett Éneás is. Cseppet sem tervezett elmenni.

- Sajnálom, véres nem volt… - felelte lenézően, s a másik már nyitotta volna száját valami frappáns riposztra, azonban megelőztem őket:

- Én viszont egyikőtök társaságára sem tartok igényt. Jó éjt srácok! Az ajtót majd halkan csukjátok be magatok után… - búcsúztam el, majd végelegesen elvonultam.

Jelenleg csak a csend volt az, amire vágytam.

- Akkor most gyakorlatilag kidobott minket? – hallottam hüledezni Mike-ot.

- Nagyon úgy tűnik – felelt Éneás, s hallottam, ahogy mosolyog – Nem semmi a csaj! – halkult el a hang, majd teljesen megszűnt. Tényleg óvatosan zárták az ajtót.

Mivel az éjjel sikerült időben elaludnom, így felkelni sem volt olyan nehéz. Nem is volt olyan rossz a tegnap este, bár egy kicsit javított volna a hangulatomon, ha láthatom a fiúk arcán a döbbenetet, de hallani sem volt semmi. Úgy éreztem magam, mint akit kicseréltek, ezt végül is bármikor megtehetem.

Bekapcsoltam a telefont, hátha volt valami fontos. Általában nem szoktam kilőni, de most teljes nyugalmat akartam.

„Önnek egy új üzenete van” – hallottam a hangpostát.

„Szia Csill, itt Mike! Nézd, az este irtó hülyén viselkedtem, sajnálom. Jóvátehetném ma egy kávéval, vagy ebéddel? Csak hívj fel, ha megkapod, és kitalálunk valamit!”

Na ezt már jobban szeretem. Legalább az egyikkőjüknek megjött az esze. Tárcsáztam a számot:

- Szia! Megkaptam az üzeneted. – tértem egyből a lényegre, mikor felvette a telefont – És oké.

- Jaj, de jó. – szinte hallottam azt a bizonyos követ koppanni. – Mikor érsz rá?

- Legyen mondjuk, egy kései ebéd, még van egy dolgom itthon.

- Rendben. A Brown Pizzéria? – mondta be az első helyet, ami eszébe jutott.

- Tökéletes. Háromkor ott találkozunk. – adtam meg az időpontot.

Több üzenet nem volt a telefonomon. Éneástól nem is vártam. Ő majd személyesen intézi el a dolgokat, és nem szokott meghívót kérni.

Délután háromig még bőven volt időm, így hát elindultam bevásárolni, befizetni néhány számlát, csupa unalmas dolgot, majd összekészültem, s elindultam az étterem felé.

Ellentétek vonzásában IV.

- Szóval, hogy is volt ez a testhőmérséklet dolog? – kérdeztem meg ismét, mikor már leadtuk a rendelést. Szerencsére Éneás mindenre gondolt, így egy igen eldugott kis helyen tölthettük a vacsorát, kíváncsi szemek nélkül.

- De ne feledd, mit ígértél! – emlékeztetett fogadásunkra. – Azt biztosan tudod, hogy vért iszunk – kezdett bele, s én nem akartam félbeszakítani, hogy azt gyakorlatilag a hülye is tudja, így csak bólintottam. – Tehát ebből a szempontból van bennünk vér. Így azt megfelelő gyakorlással tudjuk keringtetni, összpontosítani, ahová kell.

- Áhá. – esett le pár dolog – Akkor ezért nem vettem észre még én sem, hogy vámpír vagy.

- Pontosan. – helyeselt.

- Bárhová tudjátok összpontosítani? Még a szívedet is tudod dobogtatni? – lepődtem meg, mire megfogta a kezem, és a mellkasára szorította. Éreztem, mint ver.

- Ez, bámulatos! Ügyes trükk.

- És ez nem minden! – kacsintott – Tudnád, miket tudok még művelni egy kis kellő helyre összpontosított vérrel.

- Azt hiszem, arra mégsem vagyok kíváncsi. – már így is majdnem félrenyeltem a bort.

- Milyen kár… - vándorolt tekintete a dekoltázsomra, s én megpróbáltam észre sem venni. Aminek következménye az lett, hogy sorra gurítottam le az italokat, hogy tompuljanak az érzékeim.

- Miért segítesz nekünk? – tettem fel az evidensnek tűnő kérdést – Hisz te is vámpír vagy. Nem az ő oldalukon kéne állnod?

- Jogos kérdés, Cicus, talán mégis csak helyén van az eszed – incselkedett mielőtt rátért volna a válaszra – Hogy is mondjam, nem vagyok híve a toborozásnak. Ők kicsit másképp vélekednek: azt gondolják, hogy ez is csak az evolúció része, hogy ennek meg kellett történnie. Az erősebb győz, míg végül mind vámpírok nem lesztek… - merengett el egy pillanatra – És bár elvagyok ezzel az élettel, nem kívánnám másnak. – mosolyodott el újra.

- Ha mindannyian olyanok leszünk, akkor mind éhen fogunk halni… - vontam le a végkövetkeztetést.

- Erre már ők is rájöttek, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy épp ennek kiküszöbölésén mesterkednek. Ha ezt megoldják, semmi sem fog az útjukba állni, hogy futószalagon gyártsanak minket.

- Te jó ég… - döbbentem le. Annyira egyértelmű: mostanában nem lehet hallani újabb támadásról. Valóban ez a vihar előtti csend, és Pete cseppet sem túlzott, mikor emberéletekről beszélt.

- De ma nem ezért vagyunk itt. A munka holnap kezdődik. – nyújtotta felém poharát koccintás céljából.

- Legyen. – koccintottunk, majd a már sokadik poharat is kiürítettem, amit azután még pár követett, s a vacsora végére egészen feloldódtam:

- Rád nem is hat az alkohol? – érdeklődtem, hiszen már ő is jó párral megivott, mégsem láttam rajta még csak jelét sem.

- Rám egészen más hat…

- Á, a vér. – csaptam majdnem homlokon magam: hiába ha kicsit többet iszom, máris lassul a felfogásom.

- Többek között. – próbált a szemembe nézni, de nem igazán ment neki. – Hazaviszlek. – segítette fel a kabátomat, majd elindultunk a lakásomra.

Az autóban majdnem el is aludtam, az egyedüli, ami ébren tartott, az a leheletnyi izgalom volt, amit már ezer éve nem éreztem. Olyan volt ez, mint egy randi… - gondoltam magamban, s majdnem elnevettem magam. Azt hiszem „mindenvicces”-re ittam magam…

A járásommal szerencsére nem volt baj, bár igaz, segített az is, hogy nem volt rajtam a magas sarkúm…

- Mondd, szerinted tényleg be fog ez jönni a vámpíroknak? – mutattam végig magamon az ez szónál, mikor felértünk a lépcsőn. Éneás csak elnevette magát:

- Nekem elhiheted. – súgta fülembe, amibe beleborzongtam: az a hang, és az a tekintet… ha nem lett volna bennem ennyi alkohol, el is pirulok. Így azonban csak elmosolyodtam.

- Jó éjt Csill! – fordult sarkon, majd elsietett, én pedig biztosra vettem, hogy holnap szörnyű fejfájással ébredek.

Nem is volt ez másképp…

Valamikor dél körül keltem a mobilom csörgésére:

- Halló? – szóltam bele rekedten, majd megköszörültem a torkom.

- Felkeltettelek? – hallottam Pete hangját a másik oldalról – Minden rendben?

- Persze, csak kicsit hosszú volt az este. – vallottam be. Úgy hasogatott a fejem, mintha baltával püfölnék. Fürkésző csend következett. Tudtam, hogy nem szívesen fogadta fel Éneást, és most aggódik.

- Nincs semmi baj, oké?

- Oké – hagyta rám – Este átküldöm Mike-ot. – hadarta, mintha azzal el tudná venni a dolog élét. – Addig pihend ki magad! Lehet lesz egy ügy is. – rakta le azonnal, nehogy tiltakozni tudjak…

Ha nem lettem volna ilyen fáradt, biztosan dühöngök egy sort: eddig tökéletesen megvoltam egyedül, erre most két fickót is rám szabadít! Most azonban csak visszafeküdtem aludni…

Még olyan öt órát alhattam, mire újra felkeltett a telefon.

- Igen? – szóltam bele ismét, s olyan dejavu érzésem támadt, bár hangom koránt sem volt már olyan rekedt.

- Szia, Mike vagyok… - kezdett bele – Te aludtál?

- Igen.

- Mióta vagy ilyen éjszakai bagoly? – kérte számon szinte.

„Mióta egy vámpír a társam és hajnalhasadásig nem hagy aludni” – válaszoltam volna, de lusta voltam, és egyébként sem akartam borzolni az idegeit. Még régen volt pár közös ügyem vele, és egyébként is jól kijöttünk. Ő is Látó volt, akárcsak én.

- Na mindegy, csak azért hívtalak, hogy kell-e valami, mert egy-két óra múlva átugrom.

- Köszönöm, de nem kell semmi.

- Oké, akkor nemsokára találkozunk.

- Rendben. Várlak. – búcsúztam el, majd leraktam. Épp itt volt az ideje, hogy felkeljek, és összeszedjem magam. Úgy éreztem, mint akit agyonvertek. Úgy látszik, beletelik egy kis időbe, mire átáll a bioritmusom.

Beálltam a zuhany alá, és csak engedtem magamra a vizet, amíg tisztulni nem kezdett a kép.

A fejfájás viszont csak nem akart múlni.

Talán egy negyedóra is eltelhetett, mire elállítottam a vizet.

Épp elkezdtem megtörölközni, mikor megszólalt a csengő. Magam köré tekertem a törölközőt, hogy megnézzem ki az. Túl korán volt még, hogy Mike legyen.

A kukucskálón megpillantottam Éneást. Végül is, tél volt, a Nap ilyenkor már rég a múlté lett.

Magamról elfeledkezve nyitottam ajtót:

- Na de Cicuska, zavarba hozol! – tettette a szemérmességet, miközben szeme teljesen másról árulkodott. Azt hiszem az egész testemet beszkennelte, megkeresve a legapróbb fedetlen területet is. Ettől viszont én jöttem zavarba…

- Magamra kapok valamit, addig helyezd magad kényelembe! – kiáltottam, s már el is tűntem a fürdőszobában. Ilyet még egyszer nem csinálok! – határoztam el. Attól féltem, leolvad rólam az a pici törölköző is rólam.

Belebújtam egy bemelegítőbe, és egy bő pólóba, majd visszamentem.

- Hoztam neked valamit! – állt fel a kanapéról, hogy odaadhassa.

- Mindig lesz meglepetés? Akkor jöhetnél gyakrabban – cukkoltam.

- Csak egy szavadba kerül Cica-mica. – rakta hátra hajamat vállamról, miközben végig szemembe nézett. – Egyébként, tessék, az aspirined. – nyomta a kezembe.

- Hű, hát te gondolatolvasó vagy! – lelkendeztem, miután kicsit összeszedtem magam. Valóban erre volt szükségem. – De honnan tudtad?

- Figyelek – vonta meg a vállát – Tegnap eléggé kiütötted magad, hogy ma fájjon a fejed. – emlékezett

- Ez így van. – írtam alá.

- Hozok egy pohár vizet, vegyél be kettőt. – tűnt el a konyhában, miközben kopogtak az ajtón.

- Á, szia Mike! Gyere be! – üdvözöltem puszival.

- Cicuska, hol tartod a poharakat? – jött be Éneás és teljes volt a kör.

- Ki ez a férfi?

- Ő miért kap puszit? – lett pillanatok alatt hangzavar. Kellenek a fenének férfiak.

- Először is: ő itt Éneás, az új társam. – mutattam be.

- Ó – húzta el a száját, köztudottan ki nem állhatta a vámpírokat.

- Ó bizony. – volt hasonló a fogadtatás, majd egy pillanatra farkasszemet néztek. – Szóval, Cicuska, ő miért kap puszit, és én miért nem? – nyomta meg direkt a becéző szót.

- Miért hív Cicuskának? – lépett egyet közelebb hozzá.

- Abbahagynátok legalább egy pillanatra?! – kiáltottam el magam, mert már nem bírtam. Még csak két perce vannak itt, és máris kiborítanak, ráadásul a fejem is lüktet!

- A poharak a faliszekrényben jobb oldalon vannak – néztem jelentőségteljesen Éneásra, aki vette a lapot.

- Nézd, Mike. – fogtam meg a két karját – Most vele kell dolgoznom, nagyon örülnék, ha nem nehezítenéd meg még jobban. – néztem mélyen szemébe, hogy hassak rá, majd kimentem a konyhába.

- Tessék, itt a víz. – nyújtotta felém, s én elvettem, majd nekidőltem a pultnak, hogy kicsit kifújjam magam. Bevettem a két szem gyógyszert.

- Köszönöm. – hunytam be a szemem, hogy pihentessem. Egyetlen idegszálam maradt, és ők ezen táncolnak. Észre sem vettem, mikor Éneás elém lépett. Óvatlanul kinyitottam a szemem.

- Hol marad a puszim? – tette két karját körém, megtámasztva a pulton.

- Na jó, ki vele, mi van köztetek? – állt meg az ajtóban Mike.

- Csak nem féltékeny vagy? – gúnyolódott Éneás, miközben elé sétált.

- Rád, na ne nevettess! – viszonozta a kedvességet. – Csill, beszélhetnénk?

Az égre emeltem a tekintetem. Hát ennél még lehet rosszabb? Intettem Mike-nak, hogy menjünk ki.

- Igen? – türelmetlenkedtem

– Segítek neked, bármi is legyen az ügy. Hagyd ott ezt az egoista élőhalottat!

- Ne csináld, kérlek! Jelenleg nincs más választásom, és ha nem tudod elfogadni, akkor inkább menj el.

- Mi van köztetek? – kérdezett végül ennyit.

- Semmi az égvilágon! – kértem ki magamnak.

- Aha, persze… Láttam, hogy néz rád!

- Nem érdekel, hogy nézz rám, fogd már fel! – kiabáltam szinte teli tüdőből.

- Nyilván azért pirulsz fülig, akárhányszor hozzád szól! – vágott vissza. Erre már nem tudtam mit mondani. Eddig kötve hittem volna el, hogy lehet gyűlölet első látásra, de be kell, lássam, tévedtem…

- Oké, tőlem akár meg is ölhetitek egymást. Sőt, nagy szívességet tennétek – fordultam sarkon – A szobámban leszek, ha kellenék. De inkább ne kelljek. – csaptam be magam után az ajtót.

Ellentétek vonzásában III.

Pár perc múlva kicsit kómásan ébredtem.

- Mi történt? – próbáltam visszaidézni az emlékeket, ugyanis agyam túlságosan sokkolódott. – Á, még mindig vámpír vagy. – közöltem az előzőnél kicsit nyugodtabban, majd felkászálódtam a kanapéról.

- Ki kell, ábrándítsalak, cicuska. Ez nem fog változni.

Bólintottam, s nyeltem egy nagyot. Az életem kezdett nagyon fura irányba menni.

- Van még egy meglepetésem. – kezdte lelkesen, én viszont annál kevésbé rajongtam az ötletért. A következőt talán túl sem élem… - Ma este elviszlek vacsorázni.

- Nincs alkalomhoz illő ruhám. – feleltem végül kurtán ennyit, kiválasztva a végtelen kifogások közül talán a legbénábbat.

- Sebaj. A ruhatáradra úgyis ráfér egy renoválás. – lelkesedése töretlen volt. Újabb kopogás az ajtón.

- Még egy meglepetés? – vegyült félelem a hangomba.

- Igen. Megérkezett a ruhád. – indult nagy lendülettel kinyitni az ajtót. Belépett rajta egy magas, csinos, hosszú szőke hajú nő. Az állam is leesett, de azon már meg sem lepődtem, hogy ő is vámpír. Kezében egy fekete ruhatokban, valószínűleg a nekem szánt alkalmit tartotta.

- Szia Éneás! – köszönt csilingelő hangon, s puszit nyomott a férfi arcára. Hihetetlenül picinek és jelentéktelennek éreztem magam, a szakadt farmerban, összefogott hajjal, nulla sminkkel…

- Te biztosan Csill vagy. – nyújtott kezet – Mina vagyok. – mosolyodott el. – Ezt neked hoztam. – adta át a csomagot.

- Nos, köszönöm. – erőltettem mosolyt magamra – Akkor én most elvonulok, és összeszedem magam. – moderáltam magam, majd bevetődtem a fürdőszobába. Felakasztottam a ruhát majd a falnak dőltem, hogy kifújjam magam. Egyelőre nem vágytam több meglepetésre.

Pár perc múlva azonban határozottan kopogtattak az ajtón. Hogy az embert már öltözni sem hagyják nyugton!

Választ nem várva belépett Éneás.

- Ejnye, még csak ki sem bontottad. – lépett a ruhához, majd lehúzta a tokról a zipzárt, hogy megmutassa. Valóban gyönyörű volt a maga nemes egyszerű eleganciájával. Bármelyik nőn jól mutatott volna… Kivéve engem.

A férfi először alaposan végigmérte a ruhát, majd még alaposabban engem.

- Azt hiszem jó méretet választottam… - vigyorodott el – Bár talán mellben szűk lesz… - tűnődött az adott testrészt mustrálva. Akaratlanul is összefontam karomat magam előtt.– Nem is gondoltam volna, hogy ennyire... – muszáj így néznie közben?!

- Oké, értem! – mentem elébe a dolgoknak. Pillanatok alatt olyan zavarba tud hozni, mint még senki más. Persze már értem, miért: hiszen vámpír… Látjátok, mondtam én, hogy ők a legveszedelmesebbek! – És most, ha megengeded, felöltözök. – próbáltam visszanyerni lélekjelenlétem.

- Hogyne, cicuska. Legyél csak csini. – kacsintott, majd kiment. Azt hiszem, tényleg ideje, beleszuszakolnom magam ebbe a csuda ruhába.

Egyedül a zipzárral akadt némi gondom, történetesen, hogy nincs 360 fokban forgatható karom.

- Mina, segítenél kicsit? – hívtam be.

- Persze. – termett ott máris. Azonnal tudta, mi a probléma, s másodpercek alatt megoldotta.

- Kösz. – motyogtam az orrom alatt, fura érzés volt egyedüli élőnek lenni a lakásban.

- Nincs mit – mosolyodott el látva zavaromat – Lenne még egy pár ötletem, ha ráérsz kicsit. – csilingelt tovább jelentőségteljesen nézegetve hajamat.

- Azt hiszem, nem sietek sehová. – kezdtem oldódni, hogy bosszanthatom Éneást az időhúzással. Igennek véve válaszom Mina nekilátott kigubancolni hajam.

- Hogy álltok? – jött a várt kérdés nem sokkal az után, hogy belekezdtünk a szépítkezésbe. Nem is emlékszem mikor volt utoljára kipofozva a frizurám.

- Pillanat. – feleltem, s szinte kuncogni támadt kedvem.

Azonban csalódnom kellett: mikor végeztünk Éneás ugyanolyan nyugodt volt, mint az elején. Valószínűleg tudtában volt, hogy egy rendes férfi megvárja azt a félórát, amíg a partnere két perc alatt elkészül…

- Ejha! – döbbent meg új külsőmet látva – Gyönyörű vagy. – nézett rajtam végig újra és újra.

- Kösz. – morogtam ismét, nem voltam hozzászokva ehhez a fogadtatáshoz. Mikor legutóbb ezt mondták nekem, körülbelül ötéves lehettem…

Sosem foglalkoztam a külsőmmel: minden éjjel az életemre pályáztak veszélyesebbnél veszélyesebb lények, akik nem követelték meg a makulátlan viseletet.

– Indulhatunk? – feszélyezve éreztem magam ebben a ruhában, leengedett hajjal, ami folyton az arcomba lógott. Egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni. A magas sarkúról már ne is beszéljünk. Amilyen talpraesett és fürge voltam a saját szerelésemben, legalább annyira esetlen most.

- Persze. – adta rám útközben a kabátot, s nyitott ajtót. Mina mindeközben végig mögöttünk jött, majd a ház bejáratánál elbúcsúzott tőlünk.

- Hová megyünk? – érdeklődtem, miközben már a kocsiban ültünk.

- Meglepetés. – vigyorgott a maga megszokott módján.

- Kérlek. Ma már igazán elegem van a meglepetésekből… - vallottam meg őszintén.

- A Saint Clair’s-be. – kegyelmezett meg végül hosszú fürkészés után.

- De hát oda hónapokkal előtte le kell foglalni a helyet! – vettem elő csekély összes tudásom az éttermek világáról.

- Vannak kapcsolataim. – nevette el magát, s be kellett lássam, lehet benne valami. Aki már ilyen régóta a világon van, szert tehetett egy-két befolyásosabb összeköttetésre is.

Az elkövetkezendő öt-tíz percet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam nem beleőrülni egyik rakoncátlan tincsem kuszaságába, ami mindenáron a szemembe, számba, orromra akart kerülni.

Még azt sem vettem észre, hogy megérkeztünk, csak már mikor megállt a motor. Behunytam a szemem, hogy utolsó erőt vegyek magamon, és lenyugodjak. „Minden rendben lesz.” – mondogattam, mikor egy kéz érintése simított végig arcomon tökéletes helyre igazítva a tincset.

- Lélegzetelállító vagy. – hangereje a suttogás és a normál beszéd között volt – Miért nem tudod kicsit élvezni?

Éreztem, hogy közel van, de nem mertem kinyitni a szemem, csak csendesen bólintottam. Miközben szálltunk kifelé az autóból, valami nagyon lassan szöget ütött a fejemben: az a kéz… meleg volt…

- Hé! – kiáltottam fel a meglepetéstől – Azt hittem, hogy hideg vagy. – közöltem bugyután, de szerintem, értette, mire gondolok.

- Hát ismét csalódnom kell benned, Cicuska? – mosolyodik el kajánul – Nem gondoltam volna, hogy minden mendemondát beveszel.

Felvontam a szemöldököm, hogy jelezzem, nem tud átverni: ez nem csak afféle mese, ennyit még én is tudok. A következő félreértés az lesz, hogy igazából nem is vért isznak?

- Halott vagy. – jelentettem be, mintha nem tudná – Nincs keringésed, nem ver a szíved,

ennek okán nem lehet meleg a tested. – vezettem le.

- Akarsz fogadni? – magabiztossága csak úgy sütött. De én sem most jöttem le a falvédőről.

- Miben? – vettem fel a kesztyűt.

- Ha nyerek, ma estére félreteszed az előítéleteidet a fajtámmal kapcsolatban. – kezdte az alku ráeső részét – Ha viszont te nyersz, nem kell többet ilyen ruhában járnod, ha nem akarsz.

- Korrekt ajánlatnak tűnik. - tartottam kis szünetet – Nos, akkor bizonyítsd.

Megkerülte a kocsit, hogy a közelebb jusson hozzám, miközben én keresztbefont karral vártam, nekidőlve az ajtónak. Na, ez érdekes lesz!

- Melyik testrészemre vagy kíváncsi? – lépett olyan közel, hogy senki se hallhassa a köztünk elhangzottakat. Elképesztő, milyen hatással tud lenni rám: zavaromban szinte fülig pirultam. Szerencsére nem várta meg válaszom, amire talán az ő végtelen ideje sem lett volna elég, hanem megfogta a kezem, s apró csókot lehelt rá. Nem tudtam volna eldönteni, melyiket akarta bizonyítani: a kezét, vagy a száját…

- Azt hiszem… nyertél. – próbáltam visszatérni a valóságba. – Csak azt nem tudom, hogy csináltad… - tűnődtem.

- Menjünk be, ott mindent elmesélek. – nyújtotta karját, s szemmel láthatóan feldobott volt.

Ellentétek vonzásában II.

- Lennél szíves elárulni hová megyünk? – próbáltam a lehető legnormálisabb lenni.

- Egy bárba a belvárosban.

- Minek? – lepődök meg őszintén. Eddigi munkaterületem az erdőre koncentrálódott…

- Vadászni. – vigyorodik el ismét azzal a sokat sejtető mosolyával.

- Na ne! – akadok ki – Nem gondolod, hogy kísérgetlek csajozni? Van nekem ennél sokkal jobb dolgom is.

- Félreértesz, cicus. – beszélt úgy, mint a hülyével szokás – Te fogsz vadászni…

- Nincs kedvem pasizni… - még mindig nem esett le miről beszél.

- Az nagy kár, mert muszáj leszel. – ülünk be az autóba. S értetlenül néztem rá. – Ahhoz képest, hogy állítólag profi vagy, nagyon lassú a felfogásod… - sóhajt nagyot. – Gondolkozz kicsit: munka és a városban maradunk…

Munka… város… munka… vá…mpír. – egészítettem ki a hiányzó láncszemet.

- Helyes. – mosolyodott el, látva rájöttem a dologra – Már komolyan azt hittem, mindent nekem kell elmondani.

Gúnyos mosolyt viszonoztam felé, majd eltöprengtem. Bár már pár éve ez volt az állásom, csak néhányszor találkoztam vámpírral, és az is bőven elég volt…

- Szóval akkor, a megbízás: bárokba járni és minél többet kinyírni? – összegeztem.

- Kis buta… - kanyarodott be egy újabb utcába, ez már tényleg a belváros volt, csak úgy hemzsegtek az emberek. – Be kell épülnöd. – parkolt le, majd mindketten kiszálltunk a kocsiból.

- Beépülni… - ismételtem utána – Nem gondolod, hogy kicsit talán… hogy is mondjam… feltűnő lesz, hogy ember vagyok?! – ez már teljesen abnormális. Holnap megmondom Pete-nek, hogy nem vagyok hajlandó ezzel a fickóval együtt dolgozni.

- Tüzes cicus – nevetett hevességemen – Ez tetszik! – indult el a bár felé, előző kérdésemet szóra sem méltatva. Jobb híján követtem… ismét. Amint beléptünk megérzetem az a fura energiahullámot, amit csakis az éjszaka szülöttjei hoznak létre, ha túl sokan vannak egy helyen. Fel akartam rakni a szemüvegem, hogy megbizonyosodjak igazamról, Éneás azonban kivette a kezemből.

- Nem gondolod, hogy az éjszaka kellős közepén egy füstös bárban napszemüveget hordani feltűnő? – rakta zsebre, majd mielőtt tiltakozhattam volna, belém karolt és odahúzott az egyik eldugott asztalhoz.

- Visszakaphatnám? – suttogtam türelmetlenül.

- Később. – rázott le – Egyébként sincs szükséged rá. Lefogadom, hogy érzed, kik buliznak itt ma este. – nézett körbe a termen. Nem tudtam rá mit mondani, igaza volt, nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

- Rendben. – hagytam rá – És mit kell tennünk?

- Valami nagy dobásra készülnek. Olyan ez, mint a vihar előtti csend. – komolyodott el – Valahogyan be kell férkőznünk. – tűnődött – És azt hiszem, ez neked könnyebben fog menni… - tért vissza az a mosoly, amit már ennyi kevés idő alatt is meg tudtam utálni…

- És mégis, hogy képzelted? – komolyan érdekelt, hogyan vegyülök el egy rakat halott ember között.

- A vámpírok szeretik a csinos, szexi, gyönyörű nőket… - hajolt olyan közel, hogy a lélegzetem is elakadt. – És bár te még nem tartozol ezek közé, úgy érzem, jó alapanyag vagy. – hajolt vissza vigyorogva.

Teljes erőmből megpróbáltam pofon vágni, ám hihetetlen reflexekről tanúbizonyságot téve, kitért, és nem túl erősen, de jelzésértékűen megfogta a csuklóm.

- Cicuska, hát veled viccelni sem lehet? – szemmel láthatóan jól szórakozott reakcióimon, én viszont annál kevésbé. Amint elengedte a kezem, fogtam magam, felálltam és kiviharzottam a bárból, egyenesen haza. Nem kell ezt eltűrnöm!

Mint később kiderült igenis kell…

Másnap délután felhívtam Pete-et, és elmeséltem neki mindent, és kértem… na jó, a végén már könyörögtem, hagy ne legyen muszáj ezzel a bunkó alakkal dolgoznom.

Sajnos nem találtam megértő fülekre:

- Nagyon fontos, értsd meg, emberéletek múlnak rajta! – tudta mit kell mondania. A lelkiismeret-maszlag mindig bejött.

Kopogás hallatszott az ajtón.

- Várj, most le kell tennem. Jött valaki. – informáltam, majd leraktam, s az ajtóhoz siettem.

- Beengedsz még? – hallottam meg az ismerős hangot, mikor résnyire nyitottam a bejáratot. Éneás volt az.

- Be. – feleltem végül tömören. Ennyit muszáj volt megtenni, ennél többre pedig nem futotta.

- Hoztam neked valamit. – nyújtott felém egy kis henger alakú dobozkát, miközben kíváncsian várta a reakcióimat.

- Mi ez? – mosolyodtam el első találkozásunk óta talán először őszintén, mikor megláttam.

- Kontaktlencse. – hagyott egy kis szünetet – Tudod tegnap nálam maradt a szemüveged, és gondoltam könnyebb, ha ilyen formában hordod.

Hirtelen nem is tudtam rá mit mondani.

- Ez igazán kedves. – valóban praktikus dolog tud lenni egy ilyen. Megpróbáltam kiszedni, és a szememre rakni, de nem voltam túl gyakorlott…

- Várj, segítek. – lépett közelebb. Mélyen belenézett a szemembe, s egy pillanatra kihagyott a szívverésem. Csak álltunk, és… Atya ég, mi történik velem? – ráztam meg magam, ami visszatérített a valóságba. Kezdek megbolondulni.

Kis idő múlva már a helyén is volt a lencse, s én pislogtam párat, hogy megszokjam.

- Szűz Mária, Szent József! – kiáltottam el magam, mikor tekintetem újra Éneásra tévedt. – Te is vámpír vagy! – éreztem magam hátba támadva. Döbbenetemre csak elnevette magát.

- Mégis mit vártál? A télapót? - mosolygott még mindig, majd felém lépett.

- Ne gyere közelebb! Ó te jó ég… - le kellett ülnöm, a szoba forogni kezdett… A kanapé viszont messze volt, így hát a férfi acélos karjaiban találtam magam. Köpni, nyelni nem tudtam.

- Cicus. – szólított meg búgó hangon – Nem leszünk jóban, ha ezentúl folyton elájulsz. – hallottam még utoljára, s kacérul mosolygó arca emlékezetembe égett, majd minden erőm elszállt.

Ellentétek vonzásában I.

Pihentetve fáradt tagjaimat, belezuhantam a megengedett kád forró vízbe. Minden porcikám sajgott, ismét egy kimerítő éjszaka állt mögöttem. Behunyt szemmel élveztem ki, ahogy a meleg átjárja az összes sejtemet, és elindítja őket a regenerálódás útján.

Rápillantottam a farmeromra, mely legórva hevert a mosógépen. Rmarks… Nem egy divatos márka, s valami túl drágának sem nevezném. Egyszerű kínai. De hát, ha egyszer fogyóeszköznek számít, minek a jobb? Pár nap és úgyis vége. Ez is épp elég szakadt volt már…

Szerencsére havonta kapok egy kis fizetés kiegészítést, elvégre munkaköri ártalom. KKL-eket üldözni, és hatástalanítani nem éppen a legruhakímélőbb foglalkozás. Különlegesen Közveszélyes Lények. Találkoztam én már a koboldtól kezdve a vámpíron át egészen a sárkányokig mindennel.

Bizony, kedves olvasó számtannál számtalanabb ilyen lény él a világunkban. Egyesek közöttünk elvegyülve, mások a legeldugottabb helyeken, mindenki szeme elől rejtve. Egyedül előlem nem bújhatnak el… Pontosabban fogalmazva előlünk, Látók elől.

Ha meg kellene mondanom, melykőjük a legveszedelmesebb, bele is törne a bicskám… Az összes fajnak megvan a maga sajátossága, ami alapján megkapta a besorolást, hogy KKL legyen. Vegyünk például egy igen egyszerű példát, a sárkányokat: tüzet okád, nagy karmai vannak, a harapásáról pedig ne is beszéljünk!

Ott vannak a koboldok is, akik kicsit már bonyolultabbak. Bár termetük alapján, nem is gondolná az ember, mekkora kárt tudnak tenni, de az egyetlen javaslat, amit mondani tudok, hogy soha ne találkozz velük. Vagy ha igen, ne harapj rá a horogra. Mindenkit beetetnek az utópisztikus gazdagság álomképével, aztán még azt is elveszik, amid eddig volt. És akkor még örülhetsz, ha ép bőrrel megúszod.

Az egyik legvészesebbnek mindezek ellenére a vámpírokat nevezném. Nem csak azért a sok meséért, amiket hallani lehet róluk. A fentebb említett két példánál – de legalábbis az elsőnél – biztosan meg lehet állapítani, hogy mivel van dolgunk. De itt… a teljes alattomosság fegyvertárával támadnak. Nem veszed észre, csak már mikor késő. A modoruk kifinomult, lyukat beszélnek a hasba a mézes-mázasságukkal. Az egyetlen módja, hogy megkülönböztesd őket a rendes emberektől, a szemüveg. A napszemüvegem, ami felfedi azt is, amit a leggondosabban lepleznek…

Óvatosan kikászálódok a kádból, hiszen öregember nem rakéta, majd belebújok kedvenc bemelegítőmbe, és agyonnyúzott pólómba. Bár nem túl szexi, de annál kényelmesebb, s így itthonra tökéletesen megteszi. Egyébként sem tervezek már semerre sem menni. Még a melltartót is lespórolom.

Hatalmas ásítást elnyomva lépek ki a fürdőszobaajtón, de azon nyomban le is dermedek: egy idegen férfi ül a fotelemben, s idegesítően stíröl.

- Szia Cica. – kezdi végül lazán, miközben kezet nyújt felém – Éneás vagyok.

Érthetően kétkedve fogadom a gesztust, pláne az előző félmondat miatt, és csak szavakat keresgélve tátogok pár másodpercig.

- Mi a fenét keresel itt? – bököm ki végül nem túl udvariasan, kézfogó mozzanatot figyelmen kívül hagyva.

A telefonom azonban félbeszakítja a lehetséges választ.

A főnök az, pont jókor tud hívni… - bosszankodom magamban, miközben felveszem.

- Halló, Pete? – szólok bele.

- Igen. – azonosítja magát, hogy valóban ő az – Figyelj csak, lehet, hogy meg fog látogatni egy úriember nemsokára. – kezdett bele, de nyilvánvalóan nem az én vendégemről beszélt, ha egyszer úriembernek nevezte… - Ő a társad az elkövetkezendő pár hónapban. Egy nagyon fontos ügyön fogtok dolgozni. Majd elmeséli pontosan. – sandán nézek az Éneásnak titulált egyén felé.

- Hogy hívják? – kérdezem a biztonság kedvéért.

- Éneás. – jön a rövid, de annál lehangolóbb válasz.

- Aha, oké. – nyugtázom. Nem volt kedvem épp most elkezdeni nyavalyogni. Pláne nem a férfi előtt, aki a társam. Még a végén amatőrnek néz… - Most mennem kell, de megjegyeztem. – zárom le a beszélgetést, majd lerakom.

- Szóval, te a társam vagy… - túrok bele a hajamba gondterhelten. – És valószínűleg ezt a fenét keresed itt…

Erre aztán egyáltalán nem számítottam

- Bizony. – lépett pár lépést közelebb – És már ma elkezdjük a melót, szóval öltözz fel. – tekintete lejjebb vándorolt a pólómon – Úgy látom, fázol. – vigyorodott el kajánul, és én abban a szent percben megfogadtam, hogy utálni fogom.

Durcásan vonultam vissza a fürdőbe. Sehogy sem tetszett ez a dolog: először is felrángat az éjszaka kellős közepén, mikor már egy műszakot lenyomtam, de ez még csak a kisebbik gond. A bunkó szexista megjegyzései még inkább bosszantottak. Egyszer még tutira kitekerem a nyakát társ ide, társ oda.

Gyorsan visszabújtam a farmeromba, ami valószínűleg az utolsó küldetésére indul velem, majd egy passzos hosszú ujjú felsőt halásztam elő.

- Ennél jobb nem volt? – húzza el színpadiasan a száját. – Na, mindegy, kezdésnek megteszi. Ma még úgyis csak terepszemlét tartunk. – indul az ajtó felé, én pedig az idegbaj határán, szemforgatva követtem.

Pár hónap? Tuti zárt osztályon végzem! – csaptam be magam után az ajtót.